Egyenlőre csak közzéteszem a Trafik című versét. Most olvastam el. Nincs igazából sok köze a gótikus kategóriához, de annyira érdekes, szerintem érdemes elolvasni, megismerkedni vele. Inkább misztikusnak nevezném. Hát nem is tudom. elég nagy arc volt szerintem ez a fazon, de most annyira nincs időm ezen agyalgatni, csak tetszik. Valamiért William Blake-re emlékeztet erősen.
Fernando Pessoa
Trafik
Tabacaria (Somlyó Z. Fordítása)
Nem vagyok semmi.
Sose leszek semmi.
Nem is akarok lenni semmi.
De azért a világ minden álma belém szorult.
Szobám ablakai,
szobáméi, mely a világ sok millió lakója közül egy emberé, akiről senki sem tudja, ki (s ha tudják is, mit tudnának meg belőle?),
egy állandóan járókelőkkel zsúfolt utca titkára nyíltok,
egy utcára, amelyet fel nem fog semmilyen gondolat,
s amely valóságos, képtelenül valóságos, és bizonyos,
a kövek és lények alá temetett dolgok rejtelmével,
a halállal, amely penésszel lepi be a falakat és ősz hajjal az embereket,
a Sorssal, amely mindennek a szekerét a semmi útjára tereli.
Ma oly levert vagyok, mintha megtudtam volna az igazat.
Oly tisztán látok, mintha csak halálomon volnék,
s nem maradt volna más testvériségem a dolgokkal,
csak a búcsú, miközben e ház s az utca innenső oldala
vagonok rendjébe sorakozik, indulásra készen,
az agyamból elősivító füttyel
és idegeimrándulásával és meglóduló csontjaim csikordulásával.
Ma zavart vagyok, mint aki gondolt valamire, rátalált s elfeledte.
Ma megoszt a hűség, amivel a szembenlevő
Trafiknak tartozom, mert oly biztos külső valóság,
s az az érzés, hogy minden csak álom, mert oly külső valóság,
s az az érzés, hogy minden csak álom, mert oly biztos belső valóság,
Én mindent elhibáztam.
S mert nem volt semmi tervem, ez a minden talán semmi se volt.
A tanulságok elől, amikkel elláttak,
Kiszöktem az udvari ablakon át.
Nagy tervekkel léptem ki a nyílt mezőre.
De ott csak füveket s fákat találtam,
s az emberek, ha voltak is, olyanok voltak, mint bárki más.
Eljövök az ablaktól, leülök egy székre. Mire gondoljak?
Mit tudhatnék arról, ami leszek, én, aki azt se tudom, mi vagyok?
Az legyek, amit gondolok? De amikor annyi mindennek gondolom magam!
És annyian gondolják magukat ugyanannak, hogy annyi nem is létezhet belőle!
Zseni? E pillanatban is
Százezer agy képzeli magát zseninek, akárcsak én,
S a történelem, ki tudja? Talán egyet sem őriz belőlük,
Megannyi jövendő hódításból csak trágya marad.
Nem, én nem hiszek magamban.
Minden őrültekházában annyi bolond van, tele bizonyossággal!
Én, aki semmiben sem vagyok bizonyos, biztosabb vagyok-e vagy bizonytalanabb?
Nem, még magamban sem...
Hány padlás- és nem-padlásszobában álmodoznak a világon
ebben a pillanatban is magukat-zseninek-képzelők?
Hány fennkölt és nemes és tisztánlátó –
igen, valóban fennkölt és nemes és tisztánlátó –
s ki tudja, talán meg se valósítható törekvés,
amely sose lát igazi napvilágot, és süket fülekbe hull?
A világ azé, aki arra született, hogy meghódítsa,
s nem azé, aki azt álmodja, bármily jogosan is, hogy meg tudja hódítani.
Többről álmodtam én, mint Napóleon valaha is.
Képzeletbeli keblemre több emberséget szorítottam, mint maga Krisztus,
titokban olyan filozófiákat alkottam, amiket semmiféle Kant sem írt.
Mégis a padlásszoba lakója vagyok, s tán az is maradok örökre,
habár nem is az a lakásom,
az leszek mindig, aki nem arra született,
az leszek mindig csak, akinek tehetsége volt,
az leszek mindig, aki arra várt, hogy ajtót nyitnak neki egy ajtótlan falon,
s aki a baromfiudvarban a Végtelenről énekelt,
és Isten hangját hallotta a beomlott kútban.
Magamban hinni? Nem, semmiben sem.
Záporozza csak égő fejemre a Természet
napját, esőjét, szelét, amely szétszórja hajam,
aztán jöjjön, aminek jönnie kell, vagy ne jöjjön semmi sem.
Csillagok szívbajos rabszolgái,
meghódítottuk az egész világot, mielőtt még kikeltünk volna az ágyból,
de felébredtünk, s látjuk, íme sötét az,
felkeltünk és látjuk, íme idegen,
kiléptünk hazulról és látjuk, íme ez az egész föld
meg a naprendszer meg a Tejút meg a Végtelen.
(Edd csak a csokoládét, kislány,
edd csak a csokoládét!
Ládd, nincs egyéb metafizika a világon, mint a csokoládé,
Ládd, az összes vallás együtt nem tanít többre, mint a cukrászsütemény.
Egyél csak, szurtos kislány, egyél!
Tudnék én ilyen valóságosan csokoládét enni, mint te!
De én gondolkodom, s ha leveszem róla az ezüstpapírt, amely egyébként csak ólomlemez,
földhöz vágom az egészet, ahogy földhöz vágtam az életet.)
De a keserűségből, hogy semmi se leszek, megmaradt legalább
e versek sietős kalligráfiája,
ez a Lehetetlen fölé emelt oszlopcsarnok.
De legalább magam adom át magam könnytelenül a megvetésnek,
mentesen legalább attól a széles mozdulattól,
amellyel a szennyest, ami vagyok, elismervény nélkül vetem a dolgok menetébe,
és otthon maradok ingtelenül.
(Te, aki vigasztalsz, aki nem vagy s épp ezzel vigasztalsz,
megelevenedett szobornak képzelt görög istennő,
vagy végtelenül előkelő és végzetes római patrícia,
vagy leggyönyörűbb színekben tobzódó trubadúrhercegnő,
vagy távoli és erősen dekoltált tizennyolcadik századi márkíz,
vagy apáink korának félvilági hölgye,
vagy valamiféle modern – nem igen tudom, micsoda -, mindez, bármi legyen is, bármi légy is, ihless meg, ha ihletni tudsz!
A szívem egy kiborított vödör.
Ahogy a szellemidézők idézik a szellemet, én önmagamat
idézném, de semmire sem lelek.
Az ablakhoz megyek és tökéletes tisztasággal látom az utcát.
Látom az üzleteket, a járdákat, az elsuhanó kocsikat,
látom a felöltözött eleven járókelőket,
látom a kutyákat, amelyek szintén elevenek,
és mindez úgy hull rám, mint egy számkivetési végzés,
és mindez éppoly idegen, mint bármi más.)
Éltem, tanultam, szerettem és még hittem is,
s most az utolsó koldussal is cserélnék, csak mert ő, ő, és nem én.
Mindenkin a rongyokat látom, a sebeket, a hazugságot,
s azt gondolom: talán sosem is éltél, nem tanultál, nem szerettél, sose hittél
(mert lehet megvalósítani mindezt, de semmit se csinálni belőle):
talán épp csak hogy éltél, mint a gyík, amelynek a farkát levágták
s a gyíkról levágott farok őrjöngve ráng tovább.
Azt csináltam magamból, amit nem lehetett,
s amit tudtam volna csinálni, nem csináltam.
Rossz jelmezt öltöttem magamra.
Mindjárt annak ismertek, ami nem voltam, és nem tiltakoztam s elvesztettem magam.
Mikor az álarcot le akartam tépni,
az arcomhoz ragadt.
Mire letéptem és megnéztem magam a tükörben,
már megöregedtem.
Részeg voltam, nem tudtam ujra fölvenni a jelmezt, amit le se vetettem.
Ledobtam az álarcot és a ruhatárban aludtam,
mint egy kutya, melyet megtűr a vezetőség,
mert senkinek se árt,
S most megírom ezt a történetet, hogy bizonygassam fennsőbbségemet.
Hasztalan verseim zenei lényege,
ki segít rádtalálnom, mint magam-alkotta valamire,
Hogy ne kelljen örökösen szemben ülnöm a szembenlevő Trafikkal,
lábbal tiporva létem tudatát,
mint egy szőnyeget, amelybe egy részeg ember belegabalyodott,
mint egy lábtörlőt, amit ellopott a cigány, pedig egy vasat sem ért.
De a Trafik Gazdája megérkezett ajtajához és az ajtóban megállt.
Egy félig-megmeredt nyak rosszérzésével nézegetem
s egy félig-kába lélek rosszérzésével.
Meg fog halni és én is meghalok.
Ő a cégtábláját hagyja örökül, én a verseimet.
Egyszer aztán majd meghal a cégtábla is, meg a verseim is.
Bizonyos idő multán meghal az utca is, ahol a cégtábla volt,
valamint a nyelv is, amelyen a versek íródtak.
Aztán meghal a kerengő bolygó is, ahol mindez megesett.
Más kozmikus rendszerek más holdjain valami emberhez hasonló lény
majd tovább csinál valami versfélét és tovább él cégtáblafélék mögött,
mindig egyvalami szemben másvalamivel,
mindig valami, ami ugyanolyan hasztalan, mint másvalami,
mindig valami, ami éppoly képtelen és ostoba, mint a valóság,
mindig a mélység rejtelme, amely éppoly bizonyos, mint a felszín rejtelmének álma,
mindig ez vagy mindig másvalami, vagy ez a valami se meg az se.
De most egy ember lépett be a Trafikba (dohányért vajon?),
s egyszerre rámzuhan a kézzelfogható valóság.
Félig felemelkedek, erőteljesen, meggyőződéssel, emberien,
és e vers írásáról ábrándozom, amelyben majd az ellenkezőjét fogom kifejezni.
Cigarettára gyújtok, miközben a megírásról ábrándozom,
s a cigarettában a minden gondolat alóli felszabadulást ízlelem.
Követem a füstöt, mint egy öntörvényű utat,
s egy érzékeny és avatott pillanatban érzem
minden okoskodás elvetésének szabadságát,
s azt , hogy a metafizika csak futó rosszullét szüleménye.
Aztán újból leülök a székre,
És tovább fújom a füstöt.
Ameddig sorsom engedi, tovább fogom fújni a füstöt.
(Ha a mosónőm lányát feleségül venném,
talán boldog is lehetnék.)
Ezzel föl is kelek a székről. Odamegyek az ablakhoz.
Az ember kilépett a Trafikból (vajon a nadrágzsebébe csúsztatja az aprót?),
Ó, hisz ismerem őt: Estéves az, Estéves, minden metafizika nélkül.
(A Trafik Gazdája odajött az ajtóhoz.)
Mintegy isteni megérzéstől vezetve, Esteves visszafordult és megpillantott.
Intett a kezével, odakiáltottam Adj Isten , Estéves!, és a világ
Eszmény nélkül és reménytelenül újra felépült előttem, és a Trafik Gazdája mosolygott.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése