Sokan bizonyára megbotránkoznak, amiért én ezt a regényt a gótikus női irodalomhoz sorolom, hiszen nincsenek benne rémisztő események (hacsak az oly valóságos élethelyzet, melyet ábrázol nem rémiszt meg minket) s nincs benne semmi földöntúli, megmagyarázhatatlan esemény, s még csak kastélyban sem játszódik (leszámítva az utolsó fejezetet). Mégis ez a regény, mely leplezetlen intertextuális kapcsolatban van a Jane Eyre-rel, az egyik legismertebb angol női gótikus regénnyel; előkelő helyet foglal el szintúgy a gótikus, s a női irodalomban is. Többen közelítették meg a feminizmus, vagy a gender studies elméletei felől, én mindettől megkímélem azt, aki netán olvassa ezt a blogot, mert semmiféle elméleti fejtegetést nem találhatok olyan izgalmasnak, vagy olyan uralkodónak, hogy felőle határozzam meg ezt a számomra oly fontos szöveget. Ez a hozzáállás, lehet, hogy taszító, de mivel képtelen vagyok ezzel a szöveggel kapcsolatban bármiféle távolságtartásra, ezért meg sem próbálom intellektuálisan megközelíteni. Csakis kizárólag érzelmi alapon vagyok hajlandó erről a szövegről írni. Érzelmi benyomásaim pedig igencsak elfogultak, de bocsássa meg nekem a kedves olvasó, s ha netán rászánja magát e könyv elolvasására, talán megérti majd hozzáállásomat. Nem kívánok hosszas dicséretbe kezdeni, de el kell ismerni, hogy Jean Rhys a huszadik század egyik sajnos nem eléggé méltatott íróóriása volt, akinek tehetségét s életművét nemrég kezdik csak felfedezni ( legalábbis a mi kis hazánkban csupán az utóbbi időkben kerül előtérbe, főleg a gender és feminista kutatásoknak köszönhetően). Bár Rhys nem túl sok könyvet írt s azok közül is a Széles-Sargasso tenger a legérdekesebb, nem jelent semmit, mert kétségkívül nagyot alkotott a mindössze 234 oldalas szövegben8 a magyar kiadás ennyi). Számomra ez is azt bizonyítja, hogy nem a szöveg terjedelmétől lesz maradandó egy irodalmi alkotás. Hogy mi köze a gótikus irodalomhoz ennek az első blikkre egyáltalán nem oda illő szövegnek? Először is a témája, a regényben helyet kapó konfliktus, és végül a Jane Eyre-hez fűződő intertextuális kapcsolat. A regény lecsupaszítva az örök férfi-női intellektuális harcról szól, arról a természetbeni és gondolkodásbeli, érzelmi különbözőségről, melyet bár minduntalan próbálunk szinte lehetetlen áthidalni. Ha mégis sikerül, az semmiképpen sem az emberi természeten, hanem a szerencsén múlik. A regény főszereplője a Jane Eyre-beli másik nő, az őrült, a világ elől rejtegetett első feleség, a Bronte-i világban Berthának nevezett karibi nő. Jean Rhys regényében az Antoinette-nek nevezett félig angol, félig karibi lányról, csak a regény utolsó fejezetei egyikében derül ki a Jane Eyre regénybeli Berthával való azonosság, s ezt főleg Grace Pole Széles-Sargasso tenger-beli szerepeltetése támasztja alá, valamint az, hogy az angol férj időnként így becézi Antoinette-et. Egészen az utolsó fejezetig tulajdonképpen nem tűnik a Jane Eyre átiratának a regény. A férfi főszereplő s Antoinette házasságának története, ha úgy tetszik a szerelmükben textuálisan is megjelenő férfi-női megnemértettség, félreértettség a téma, s eköré szerveződik az a fullasztóan ismeretlen, egzotikus karibi világ, melyről fogalmunk sincs, s mely oly távol áll, szokásaival, rituáléival együtt tőlünk európaiaktól. Az európai gondolkodást jelképező angol főszereplő szemében ez a világ éppannyira ijesztő, félelmetes és idegen, mint amennyire mégis vonzó, s ellenállhatatlan, melyet képtelen megérteni, s ezért kétségbeesetten elutasít. Antoinette alakja pedig pont attól lesz ilyen tragikus, mert semmiről sem tehet, mert egyszerűen nem tud európai lenni, s ezért a férfi képtelen őt megérteni. Ha leegyszerűsítjük a posztkoloniális diskurzus szemszögéből csupán az európai-karibi, gyarmatosító-gyarmatosított konfliktusról van szó a regényben, s szimbolikusan az angol férfi jelképezi Európát, a karibi nő, pedig a kiismerhetetlen, s valójában uralhatatlan gyarmatot. De nem ilyen egyszerű ez a regény, bár első ránézésre annak tűnik, s sokan követik el azt a hibát szerintem, hogy megelégszenek ennyivel. Számomra ez a könyv sokkal inkább szól arról a konfliktusról, vagy dinamikus ellentétről, ami a férfi-női gondolkodást megkülönbözteti egymástól, s ezt Rhys alá is támasztja azzal, hogy szinte fejezetenként változtatja a nézőpontokat, hiszen egyszer Antoinette, később pedig az angol férfi nézőpontjából értelmezi az eseményeket. Ez a konfliktus valójában a regény témája, s az a tragédia, hogy amíg a karibi, de európai műveltségű félig angol nő képes a férfi megértésére, az ő öntudatosságát és önállóságát sértettségében mereven elutasító európai férfi képtelen a rugalmasságra, tehát a tőle olyannyira különböző, de egyenértékű intellektus megértésére. A legegyszerűbb dolgot teszi, saját szerelme létét is megtagadja, de mivel megérteni képtelen s csupán erőszakkal képes uralni a számára oly titokzatos nő személyiségét, egyszerűen őrültnek bélyegzi, s elveszi szabadságát. Tulajdonképpen őrületbe taszítja azt, akin nem tud uralkodni.
Ez a könyv a lehető legszomorúbb s legszebb regény, amit valaha olvastam, leplezetlenül őszinte, s kegyetlen szókimondásában mégis oly gyönyörű, hogy az ember ritkán kerül kapcsolatba ilyen szövegekkel. Talán csak Duras „barbár” intellektusához, Anais Ninhez, s Jeanette Winterson mágikus világához hasonlítható, de mindenképpen egyedülállóan érzékeny, s bár a feminizmus, és a gender ki szeretné sajátítani magának, mégis elsősorban és mindenekelőtt végtelenül emberi, és nem elsősorban nőies. Csupán megpróbál áthidalni egy különbözőséget, mely a nemek között létezésük kezdete óta fennáll, s vizsgálja a „megnemértés” okait.
Gótikussága pedig nem a természetfelettiben, hanem az ’emberi’ témában érhető tetten.
„Éjszaka történt, hogy félni kezdtem, és megpróbáltam elfeledni nyomban, megszabadulni ettől az érzéstől. - Biztonságban vagy – mondtam. Antoinette szerette hallani ezt, szerette, ha azt mondom neki: „Biztonságban vagy.” Vagy megsimogatom az arcát - és könnyeket érez a kezem. Könnyek - semmi az! Ami pedig a boldogságot illeti, amit Antoinette-nek adtam, hát az rosszabb a semminél. Nem szerettem. Kellett, szomjaztam rá, de ez nem szerelem. Alig-alig éreztem gyengédséget iránta, idegen volt nekem, idegen, aki nem úgy érez, ahogy én, nem azt gondolja, amit én.. Vágy, Gyűlölet, Élet, Halál nagyon közel került egymáshoz a sötétben. Jobb nem is tudni, milyen közel. Jobb nem is gondolni rá, egy pillanatra sem. Közel? Mit „közel”! Ugyanaz lett..Biztonságban vagy - ezt mondtam neki, és ezt mondtam magamnak is. - Hunyd le a szemed. Nyugodj.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése