Horace Walpole – Az otrantói várkastély

A mindössze száz egynéhány oldalt kitevő kisregény nem a története, még kevésbé a stílusa miatt érdekes, hanem a toposz miatt amit megteremtett. Bár Walpole sokat merített  a korábbi rémhistóriákból, a lovagregények világából, kísértethistóriákból mégis ilyen koncentráltan korábban őelőtte még nem jelent meg a kastélytoposz. Az otrantói kastély alatti zegzugos folyosók, katakombák, sötét alagutak világa szinte sűrítve adja a későbbi rémregények helyszínének ősét, a titkokkal teli kastély alatti világot. A sötétségben véletlenül találkozó, később fontossá váló szereplők, a kastély alatti katakombákból induló sötét alagút, mely a közeli templomba vezeti a menekülő szüzet, Isabellát, lassan megteremtik toposzunk alapjait.

Az otrantói kastély történetének középpontjában a gonosz hajlamú várúr, Manfred áll. Az ő kezében futnak össze a cselekmény szálai. Bár gonoszsága nem önmagáért való, hanem érdekei miatt válik gonosszá, s főleg abból fakad, hogy kétségbeesetten próbálja továbbra is kezében tartani Otrantót. Manfreddal ellentétes oldalon foglalnak helyet a női szereplők: lánya Matilda, s elhunyt fiának jegyese Isabella. Isabella és Matilda, bár két külön pólusát jelentik a női léleknek ( az egyik szende, belenyugvó, szemérmes, a másik a kacérabb, önállóbb) mindketten ugyanazzal az akarattal szegülnek szembe, az egyik, mert szerelmes lesz valakibe, akihez apja sosem engedné nőül menni, a másik mert ő lesz Manfred vágyainak és gonosz tervének tárgya. Manfred ugyanis fia halála után annak jegyesében, Isabellában látja házának megmenekülését, s attól sem riad vissza, hogy hűséges szerető nejét, Hippolitát eltaszítsa magától. Ebbe a családi perpatvarba szól közbe a végzet, egy különös kísértet, hirtelen megkerült rokonok, szülők és fiuk, titkok lepleződnek le, s oly gyorsan változik a helyzet, hogy csak kapkodjuk a fejünket, amíg majdnem elveszünk a legkomiszabb brazil szappanoperával is versenyre kellő agyafúrtan tekeredő családi szálak szövedékében. Mindehhez a hátteret egy különös várkastély adja, hűen a lovagkori világhoz, melyben a történet játszódik. A további szereplők, szolgák, komornák, apátok és szerzetesek pedig a Shakespeare drámák világát idézik, ahogy a tragikus végkifejlet is. Összességében élvezetes, bár mai modern világunktól kissé távol álló szöveg, engem leginkább a Scott-i Ivanhoe-ra emlékeztet, s néhol bizony zavaró a szereplők dagályos érzelmessége.

  

                                                                    Horace Walpole