Mervyn Peake egy angol orvos-misszionárius család gyermekeként született Kínában 1911-ben. Iskoláit is itt, majd Londonban végezte. Képzőművészeti tanulmányai végeztével több galéria kiállította festményeit, emellett tanárként is dolgozott. Peake a háború alatt szerzett nevet magának illusztrátorként, rajzokat készített többek között olyan művekhez, mint az Alíz Csodaországban, az Ének a vén tengerészről, a Grimm-mesék és a Kincses Sziget. A Gormenghast-trilógia első része, a Titus Groan 1946-ban látott napvilágot, 1950-ben pedig megszületett a második kötet, a Gormenghast. A trilógia harmadik része, a Titus Alone 1959-ig váratott magára, és bár a kiadó szerint ez az utolsó, befejező rész, Peake még tervezte, hogy folytatja Titus kalandjait, de mivel 1968-ban elhunyt, erre nem került sor. Több verseskötete (Rhymes without Reason, Letters from a Lost Uncle), Mr Pye című regénye és néhány színdarabja is napvilágot látott, ez utóbbiak közül a The Wit to Woo című akkora bukás volt, hogy Peake szabályosan idegösszeroppanást kapott.
A Titus Groan című könyve a Gromenghast trilógia első kötete, önmagában is kiváló regény, de a trilógia kezdő szövegeként valójában a Gormenghast-i világ alapja. Ebben a könyvben ismerkedünk meg a Gormenghast nevű „vármonstrum” felépítésével, bizarr lakóival, a gormenghast-i rituálékkal, a szereplők kasztszerű társadalmi rendjével, szokásrendszerével. Mint több más gótikus regényben a Mervyn Peake-i világban is a vár/kastély van a középpontban, szinte lélegző, élő labirintus, mely kifürkészhetetlenül irányítja lakói sorsát. A kötet olvasása közben sokszor jutott eszembe Kaffka Kastélya, s számomra Steerpike időnként vonzó, de legtöbbször visszataszító alakja a Kastély főszereplőjére, K.-ra emlékeztet, bár fogalmam sincs van-e bármiféle intertextuális kapcsolat a két regény között. Mégis Steerpike alakja, a maga számító, cinikus intellektusával, a semmiféle eszköztől (gyilkosságtól) nem visszariadó céltudatosságával az egyik mozgatórugója a történetnek, ő az a figura, aki megváltoztatja a gormenghast-i állandóságot, mely talán évszázadok óta változatlan. Az idő, amúgy sem olyan fontos tényező ebben a szövegben, időnként mintha nem is létezne, szinte hömpölyög, s vannak oldalak, ahol egyszerűen megáll. Az első és utolsó fejezet között csupán egy év múlik el, mégis olyan mintha évszázadok, vagy csupán egy nap telt volna el, egyszerűen nincs jelentősége. A szereplők bizarrságát hamar megszokjuk s egy idő után már természetes minden cselekedetük. A két leginkább visszataszító figura számomra Swelter, a konyhafőnök; s Gormenghast úrnője, Lady Gertrude Groan volt. Swelter ábrázolásában eléggé elragadta magát a szerző, s sikerült egy valóban gusztustalan alakot létrehoznia, ezért én személy szerint nem is sajnáltam, amikor végül Flay és Swelter párharca Flay javára dől el( a komornyik alakja volt az egyik fő kedvencem, ezért természetesen neki szurkoltamJ). Lady Gertrude alakja szintén visszataszító, s nem csupán a külseje miatt, hanem a szinte minden emberiességet nélkülöző személyisége miatt. Nem azért embertelen ő, mert gonosz lenne, hanem mert annyira távol áll az emberektől. Ő az a szereplő, aki madarakkal és macskákkal veszi körül magát, és szinte csak velük hajlandó kommunikálni, de az biztos, hogy csupán irántuk érez gyöngédséget. A számomra kétségkívül legkedvesebb alakok Fukszia, Prunesquallor doktor és Lord Sepulchrave, valamint a fent említett Flay nevű. Ők valamiért a legemberibbek. Fukszia minden bizonnyal a legárnyaltabb természetű, és bármilyen habókos és öntörvényű, ő a legszeretnivalóbb és legérdekesebb alak az egész regényben. Olyan mint egy bimbódzó vörös rózsa a nagy feketeségben, mely halálra van ítélve, de mégis virágzik. Az ő alakja teli van napfénnyel és szeretettel, s furcsamód úgy éreztem az író is ezt az alakot szerette a leginkább megformálni. Prunesquallor alakja, minden bizarrságával és barokkos mondatzuhatagaival együtt is nagyon rokonszenves, és szinte az egyetlen alak, amely humort csempész a regény időnként zord környezetébe. S végül, de nem utolsósorban a legtragikussabb alak, a vár ura, Lord Sepulchavre. A könyveinek élő, s a valóságból könyvtára nyugalmába vonuló szereplő tragikus sorsában megcsillan, a tudásból, műveltségből kiábrándult, a tudás hiábavalóságával viaskodó szerző maga(szerintem).
Az, hogy a regény pontosan hol is helyezkedik el a gótikus irodalom galaxisában nehéz feladat lenne meghatározni ezért nem is próbálkozom rá. Az biztos, hogy Mervyn Peake egy semmi máshoz nem hasonlítható világot hozott létre, bizarr leírásaival, alakjaival, helyszíneivel s olykor bizony türelmünket igencsak próbára tevő barokkosan burjánzó nyelvhasználatával, melyet mindenképpen érdemes elolvasni.
A Penguin féle kiadás Mervyn Peake illusztrációjával
Megjegyzések
Megjegyzés küldése