Február

Ezekben a szürke reggelekben mégiscsak van valami  kellemes melegség, valami illékony, opálszínű fény, ami átdereng a szürkeségen. Ahogy a nyomodban lépdelek a latyakban bevásárlásból hazafelé, nézem a hátadat, a kabát ráncait, s megszállottan kerülgetem a tócsákat; azon rágódom, hogy lassan minden a maga helyére kerül. A világ, te és én is. Már egy ideje a helyemen vagyok, és a boldogság, amiről mindig azt hittem múlékony és tünékeny, mint a ködfátyol, most állandónak és súlyosan valóságosnak tűnik. Apró kis csoda, de nem hiszem, hogy valaha is megszokom a szerencsém. A labirintus sövényének elszáradt levelei végül újra kihajtanak majd, már közel a tavasz, lehelete az árnyékokat lassan eloszlatja, s fény árad majd el a szigorú hegyek fölött, az a fajta tündér-cirógató. Ebben a külső februári szürkeségben mégis van valami furcsa lehangoltság, de belül ujjongok, mert máris kifelé lépdelünk a télből. A magasház, ez a magányos küklopsz is békésebbnek tűnik, s már nem vet olyan hosszú árnyékokat a környező házakra. Az emberek a buszmegállókban és az utcán barátságosabbak, és a gyerekek hangosabbak, mintha életet lehelt volna Uránvárosba valami hirtelen jött, kellemes, meleg szél. Még le kell rázni a cipőnkről a havas sarat a lépcsőházban, de ahogy felfelé szaladsz előttem a lépcsőn, már előbukik belőlem valamiféle gurgulázó tavaszi vidámság. Lassanként elteszed a téli meleg holmikat és a bakancsodat, és veled együtt én is eltemetem a felesleges emlékeket valahová a szívem legmélyére. Mégis hiányozni fognak ezek  az esték, amikor lehúzod a redőnyt az ablakokon, ágyba bújunk a meleg takaró alá, még egy darabig együtt hallgatjuk a szélrázta redőnyök sírását, de te mindig olyan hamar elalszol, s a szuszogásod már csak én hallgatom, hogy aztán lassan veled együtt átbukdácsoljak az alvás öntudatlanságába. Magamban már előre örülök a melegnek, a rengeteg fénynek, a hosszú nappaloknak, a virágillatnak. Átkozottul szeretem a tavaszt, ez az igazság.

2012.február.27., Pécs