Nos, ezt verset már elég régóta ismerem, de még sosem gondoltam végig mennyire ideillik akár. Vajda János elég fura figura volt szerintem, aki olvasta a róla és a feleségéről Bartos Rózáról szóló könyvet az azért tisztában lehet ezzel. Úgy rémlik Róza írta, valahol meg is van a polcon. Egyébként ennek az embernek is szerintem az volt a nagy tragédiája, mint elég sok férfinek, hogy a nagyon vágyott nő (Vajdánál Gina) helyett elvette a tenyeres-talpas, hozzá nem igen illő Rózát. Aztán persze rájött, hogy mekkora bénaság volt ez és elváltak. Nos, ennyi magánéleti kitérő után el kell, hogy áruljam, hogy ez a vers nem erről szól. Ez szerintem a költő egyik legjobb verse,a Ginához írottak sem éppen rosszak, de ez az igazi Vajda szerintem. Nagyon találó. Egyébként tizenkét évesen éppúgy meghatott, mint most. Ugyanolyan fontosnak éreztem mint mondjuk a Jövendölést Petőfitől, vagy Puskintól a Névánál című verset. Engem már akkor is az ilyen komor dolgok vonzottak. Ezt különösen szeretem, főleg a magányos, kissé depis istenkép miatt. Teljesen el tudom képzelni, ahogy leszól a felhőket félrehajtva a lüke önmagát sajnáló fickónak, hogy bakker, nekem sokkal rosszabb, ne sajnáld már annyira magad. Teljesen jó vers ez szerintem.
Vajda János: Magány.
Az emberek beszélnek fájdalomról,
Rakásra hordva bút, bánatot ;
És mondja mindenik a magáéról,
Hogy már a földön az a legnagyobb.
Hallgatva némán ennyi bút, keservet,
A magamét én el nem mondhatom.
Keresem a magányt, a véghetetlent,
Csak ottan önthetem ki bánatom’.
Hol legsürűbb az erdő, legsötétebb,
S a szél elalszik a falevelen,
Mintha megállna perczre idő, élet, –
Leborulok sóhajtva : «istenem,
Hát e világon semmi sem tökélyes!
Nincs alkotásod kifogástalan.
Ha fogyatékos minden, a mi véges,
Teljes talán a mi határtalan ?
Te a ki ülsz ott arany fellegtrónon,
Teremt, változtat, öl vezényszavad ;
Mig lényeid itt hánykolódnak gyarlón,
Elégedett volnál te egy magad ?»
És láthatatlan elborul az égbolt,
Valami árny vonul el odafönt ;
A mozdulatlan levegő meredt, holt,
Mintha befagyna, dermesztő a csönd.
És mintha megszólamlanék az isten,
És hallnék fohászt, mélyet, nagyot :
«Hozzám hasonló e világon nincsen ;
Mindig magamban, egyedül vagyok !»
Megjegyzések
Megjegyzés küldése