Tegnap, amikor futottam, elfelejtettem kesztyűt húzni és mire végeztem annyira lefagyott az ujjam, hogy már szinte fájt és égetett a hideg. Eszembe jutott erről Nansen és az expediciója.
Ő volt ez egyik első kutató, aki el akarta érni az északi sarkot. Nansen, aki egyébként norvég volt, elindult kb. 15 fős legénységével, egy különleges tojásdad alakú kis hajóval és azzal a furcsa ötlettel, hogy megvárja, amíg a sarki tél befagyasztja a hajót, ami különleges tervezésének köszönhetően a jégtáblák összehúzódásakor felemelkedik. Az volt a terve, hogy a jégtáblák és az áramlatok mozgását kihasználva jut el a sarkig. A hajó végül is sikeresen befagyott, de azzal nem számolt, hogy a jégtáblák nem arra fognak mozogni, amerre ő várta. Az elszántsága és a megszállottsága, hogy ő legyen az első viszont nem hagyta nyugodni, így a legénységét a hajón hagyva, másodmagával, az általa feltalált sítalpakkal, egy kutyaszánnal és két kajakkal elindult a sarkra, úgy számolta, hogy pár hét alatt megteszik a körülbelül 400 km-es utat oda-vissza. Bespájzoltak elegendő élelemmel és útra keltek. Ez az alak jött rá amúgy arra, hogy az északi sarki jégtáblák alatt egy másik óceán rejtőzik, ő jött rá, hogy a réteges öltözködés megóv a fagytól, és hogy a jégtáblák és az óceán áramlatainak mozgása összefüggésben van. Számtalan dolgot kitalált és felfedezett a jégbe szorult hajón töltött hideg és sötét hónapok alatt, s még a pszichológia is profitált feljegyzéseiből és naplójából, ugyanis ő jött rá arra, hogy a tétlenségre kárhoztatott embereket csak úgy lehet megóvni a depressziótól, ha szoros időrendben töltik napjaikat és minden percük le van foglalva, meg van tervezve. Az, hogy magát nem tudta megóvni tőle, az más kérdés. Miután elhagyták a hajót a kor egyik legjobb olimpikon sportolójával kettesben és a kutyákkal egy ideig rendben ment minden. Egész jól haladtak kezdetben, naponta 17-20 km-t tettek meg a jégtáblák, sziklatömbök és hó világában, ahol azelőtt soha nem járt ember. Aztán egy idő után lelassultak, mert kimerültek a hidegtől, hiába jött rá Nansen, hogy ha felmelegített havat isznak, és nem hidegen az megvédi őket a kiszáradástól. Hamarosan arra is rájött, hogy körbe-körbe haladnak és nem jutottak kicsit sem közelebb a sarkhoz, holott már hetek óta meneteltek. Pechjükre a jégtábla, amin voltak épp távolodott a sarktól. Hamarosan elfogyott az élelmük, és már nem tudták, hogy hol is vannak, esélyük sem volt visszatalálni a hajóra, főleg nem eljutni a sarkra. Egy feltérképezetlen földrész ejtette rabul őket, ahol mit sem ért az iránytű, tulajdonképpen lementek a térképről, a senki földjén kószáltak. Ezután elkezdték megölni a kutyákat, és amit tudtak útközben levadásztak, jegesmedvétől kezdve a fókákig mindent, ami az útjukba akadt. Egy idő után már nem mentek tovább, hanem egy barlangot találva (ami inkább csak egy gödör volt a hóban) letelepedtek, betemetkezve a hó alá, hogy megvárják a tavaszt. A barlang előtt elszórták a húst, hogy a medvéket odacsalják, így élték túl a telet. Körülbelül két évig bolyongtak a sarkon, a telet gödrökben átvészelve, jegesmedvén és fókahúson élve amikor egy nap Nansen kutyaugatást halott. Először azt hitte hallucinál, aztán meglátott egy emberalakot. Akkor már hónapok óta ők ketten egy szót sem szóltak egymáshoz, csoda, hogy még épelméjűek voltak. A férfi, akivel találkoztak az az angol volt egyébként, aki három évvel előtte könyörgött Nansennek, hogy vigye magával az expedíciójára, de Nansen, aki a dicsőséget Norvégiának akarta és magának, ebbe nem ment bele. Azt hiszem ez volt a történelem egyik legfurcsább véletlenje, és hogy mindez igaz, ettől csak még hihetetlenebb az egész. Végül is megmenekültek kétévnyi fagyoskodás és vegetálás után. Később kiderült, hogy a legénysége is életben van, így Nansen, aki végül nem érte el az északi sarkot, visszatérhetett a civilizációba, a 1900-as évek elejének Európájába, kudarcba fulladt terveivel együtt. Eddig tart a történet, de hogy ezután hogy tudott továbbélni, az még nagyobb rejtély számomra.
Tegnap erre a férfira gondoltam és az akaraterőre, ami hajtotta. Hogy az istenbe tud valaki ilyen erős lenni? Én nem ismerek ilyen férfiakat, talán csak nőket, de még azok erejét is messze meghaladja mindez. Persze tudom, hogy az ember rengeteg dologra képes a túlélésért, és egészen elképesztően találékony tud lenni szorult helyzetekben, de mégis, ilyen férfiak csak ritkán születnek, többnyire soha. Lehet, hogy az akaraterő és a megszállottság a legvonzóbb számomra, ebben a férfiban? Annyira csodálatos lenne ismerni ilyen embert. Legalább egy valakit aki erős, akit erősebbnek érezhetek magamnál. A keresztények mindig azt mondják, Isten annyi átkot szór ránk, amennyit elbírunk viselni. Ez a hozzáállás azonban csöppet sem nyugtat meg, ettől még igazságtalannak érzem mindazt, ami történt és még történni fog, még akkor is, ha eddig viszonylag jól átvészeltem a dolgokat. Másoknak olyan kevés fájdalom jut az életben, minden könnyen és azonnal sikerül nekik. Ilyen keserű lettem, hogy sunyi módon irigylem tőlük? Néha nem igaz, hogy a sorsunknak mi vagyunk az alakítói, néha a sorsunk nélkülünk alakul úgy, ahogy, és van, hogy nem tudunk beleszólni, és tehetetlenek vagyunk. A dolgok megtörténnek maguktól. Mégis reménykedem, mint az a nő, aki Nansenre várt három évig. Nem hihette komolyan, hogy visszatér.
Az egész történetben a legrosszabb mégis a fagy és a hideg. Utálom a telet.
Ahogy felmelegítettem a kezem eszembe jutott a northamptoni hideg, a fagyoskodás és a fahéjas rizs íze, ami akkor istenibb volt mindenféle édességnél, azóta sem ettem finomabbat, és a zabkása, amit annyiféleképpen el tudtunk készíteni. Valahol mégis szerencsés dolog, ha az ember legalább egyszer szorult helyzetbe kerül, lehet, hogy nem lesz jobb tőle, de legalább megtanul túlélni.
2015. november. 9
Megjegyzések
Megjegyzés küldése