Két regény Prágából

Néhány gondolat Miloš Urban  cseh regényíró A katedrális árnya és Santini nyelve című regényeiről

Egy nagyon kedves ismerősöm, aki hosszabb ideje Prágában él ajánlotta évekkel ezelőtt figyelmembe Miloš Urban könyveit, aki a kétezres évek elején robbant be a cseh és nem sokkal később az európai irodalmi köztudatba. Könyveiben pont a megfelelő elegyben keveri a misztikus thrillerek, a gótikus regények és a szerelmes ponyvák motívumkészletét, megspékelve olyan különleges művészeti témákkal, mint a preraffaelita testvériség körüli mítoszok, vagy a cseh építészet kiváló alakjainak legendái. Több könyve szól a gótikus építészetről (főleg a cseh területre koncentrálva, mint pl. a Héttemplom, vagy a Katedrális árnya), de  két könyve  érdekes módon tükörként viselkedik, melyekben nem csupán azonos szereplőket találunk, de a kutatás és keresés módja is szimbolikusan az élet értelmének, valamiféle univerzális értelemnek a megfejtésére irányul. Ez a két regény a Santini nyelve és a Katedrális árnya. A Katedrális árnyában először felbukkanó,megkésett bús viktoriánus-forma férfi főszereplő Roman Rops mindazt az elvetélt későromantikus érzelmi és intellektuális beállítottságot képviseli, amit a maga korában a preraffaeliták szépségkultusza elindított és ami hamarosan meg is rekkedt az impresszionizmus harsány színeinek tombolása miatt. A komikum abból fakad, hogy Rops egy olyan korban ragaszkodik ezekhez az értékekhez, amely már nem tudja semmilyen szempontból sem tolerálni szépségimádatát, s ezért kigúnyolja, 'romantitisznek' nevezi Rops esztétikumát. Egyébként az alcímben isteni krimikomédiaként meghatározott regényben valóban komikusnak hat a fekete kabátjában rohangáló,  volt felesége arcképét bálványként imádó Rops, akit könnyen átvágnak az eleinte furfangosnak tűnő papok. Roman Rops alteregója a másik könyv, a Santini nyelvének főszereplője, Martin Urrmann, de ő Romanhoz csupán a keresés kényszerének való engedelmes behódolásban hasonlít, egy sokkal férfiasabb, árnyaltabb karakter, aki véletlenül épp az előző regény főszereplőjének segítségét kéri. A két férfi időnként egyszerre lát neki a rejtvényfejtésnek, s minő véletlen egy másik 'ikerpár' is megjelenik a regényben, két nőnemű személy természetesen. Más szereplők is újból feltűnnek, ilyen például a Katedrális árnyában ellenszenves, a Santini nyelvében inkább aggódó apának tűnő Unterwasser antikvárius alakja.Mondjuk én ebben az ismételt szerepeltetésben nem látok túl sok érdekességet, csupán arról van szó szerintem, hogy a szerző nehezen vált meg kedvelt alakjaitól, ezért adott még nekik egy textuális esélyt. Amúgy is egyszerű kalandregényekről, vagy a mostanában divatos misztikus thrillerekről van szó, gusztustalan kis gyilkosságokkal és kicsit érdekes, de semmiképpen sem túl mély intellektuális kalandozással, szerelmekkel fűszerezve. Gótikusnak egyik könyvet sem nevezném nyugodt lelkiismerettel, inkább álgótikus regényeknek tekintem őket. Az egyetlen gótikus regénye Urbannak, amit valóban akként határoz meg a szerző csakúgy, mint az irodalomkritika (de én ezt sem tartom annak, csak imitálásának valaminek, amit  'gótikus regénynek' hívok) ez a Héttemplom című könyve. A gótikát mint művészetet és mint esztétikát mindenképpen a középpontba állítja regényeiben, de attól, hogy gótikus oromzatok és frízek között sétáltatja a búskomor szereplőket még nem sok köze van a gótikus regényhez, mint műfajhoz ezeknek a szövegeknek. A Gótika Urban regényeiben csak díszlet, amit  a preraffaelita szépség fogalom, vagy a barokk építészet fényimádata mint körítés izgalmassá, érdekessé, megfejtendő titokká tesz, de mégsem történik semmi 'gótikus', semmi természetfeletti ezekben a regényekben. Urbannál nincs misztikum, nincs önmegvalósítás, a szereplők megmaradnak saját zártságukban, az univerzális mondat nem derül ki, a szerelem egyoldalú és kimerül a külsőségekben, a férfi-női principium nem elegyül, hanem élesen különválik egymástól. Igazából számomra szomorú világképet vázol fel ez a két regény, ahol valami gyilkos hajlamú, rejtvényekben gondolkodó őrült elme játékszerévé válnak az önmagukban sem túl egészséges, egyoldalú szenvedélyeikbe feledkezett szereplők. 

 Valójában ezeket a regényeket még szépirodalminak is óvatosan nevezném. Sokkal inkább intellektuális kalandregények, engem leginkább Walter Scottra emlékeztetnek. Az egyetlen Urban regény, amit színvonalában a szépirodalom nagyjaihoz sorolhatunk, s ami szintén semmi gótikus, de mindenképpen érzékeny és örökérvényű mondanivalóval bír, a Hastrmann, a vizek fejedelme című könyve.Talán mert ez a cseh folklórból táplálkozik, s mindenképpen gazdagabb mind mondanivalójában, mind tartalmában, mint Urban álgótikus regényei.

 

Milos Urban