Susan Hill A fekete ruhás nő című regényéről
Tegnap olvastam ki ezt a kis könyvecskét, mely mindösszesen 175 oldalt tesz ki a Partvonal-féle kiadásban, de ennek ellenére elég sok mindent sikerült belezsúfolni. Nagyon nőies regénynek érzem, holott férfi a főszereplője, mégis a témája miatt a női gótikus regények nagy csoportjába sorolható. Nem túl bonyolult a történet, s korábban már itt az oldalon is ajánlottam a regényből készült filmet, amit én sajnos előbb láttam, mint ahogy olvastam volna a könyvet (itt természetesen a Daniel Radcliffe-féle újabb filmre gondolok, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy ez csupán egy korábbi film remake-je.)
Nem mondom, hogy különösebben ijesztő könyv volna, mégis meg van benne az, ami csak az igazán jó horrorra jellemző, hogy alig érzékelhetően, de nyomasztóan hat a lelkiállapotunkra. Én például elég gyorsan ki is olvastam, pedig nagyon sok más dolgom lett volna - a szobát lassan beborító dolgozatkupacok azonban még egy estét kénytelenek voltak várni, mert az első perctől fogva magával ragadott a történet, holott egyáltalán nem tetszett sem a főszereplő, sem a kísértet. De annyira sikerült az írónőnek a hangulatkeltés, a ködös, lápos, vidéki angol kisváros, a gusztustalanul kietlen helyen épült különleges ház, hogy én tulajdonképpen a helyszínbe szerettem bele. Mint Kaffka kastélya, ez a kellőképpen nyomasztó ház is uralkodik a regénybeli tájon, s valahol ugyanazt a transzcendentális erőt érzem benne, mint a híres cseh szörnyűséges könyvében, valamiféle elnagyolt, kellemetlen isten fogalmat, vagy determinációt, nem is tudom.
Megoldás mindenesetre nem létezik itt sem, s a ház, a kísértet, s az emberi sorsok egymásba fonódása nyomasztóan hat az olvasóra. Nem mondom, hogy a kedvenc könyvem lett, de igazán szerettem a köd és a ház miatt. Egyébként a sok kritikát olvasva, melyek hátrányának róják fel, hogy nem elég félelmetes, csak annyit írnék még ide a regény védelmében, hogy ez lélektani horror, ne várjon tőle senki akciódús jeleneteket. Én ezt egyébként a regény előnyének tartom, s pont azért becsülöm, mert ugyanazzal az eljárással operál, mint a nagy elődök, Henry James, vagy Sheridan Le Fanu, vagy akár maga Poe: az emberek szeretnek félni, s sokszor a napfényes, derült pillanatokban kegyetlenebb félelem lehet úrrá rajtunk, mint a legnagyobb sötétségben.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése