A gyermeki ártatlanság elvesztése

Harper Lee  Ne bántsátok a feketerigót című regényéről

Harper Lee azon egykönyves szerzők közé tartozik, akik annak ellenére, hogy csupán egyetlenegy dolgot alkottak nagy hatással voltak kortársaik s utódaik gondolkodására. Többen Lee könyvét a huszadik század legfontosabb és legjobb regényének nevezik, s én bár ezzel azért csúnya kritikus hajlamomból kifolyólag vitatkoznék, kétségtelen, hogy ez a könyv nagyon fontos helyet foglal el az amerikai szépirodalomban, s természetesen a világirodalomban is. A regény az úgynevezett southern gothic műfajába sorolható s ennek a műfajnak talán egyik leghatásosabb előfutára. Érdekesség, hogy a szintén e műfajban alkotó Truman Capote ebben a regényben a Dill nevű szereplő alakjában lett megörökítve, mivel Harper Lee és ő gyerekkori jóbarátok, s később alkotótársak is voltak. 

A regény magán viseli a southern gothic főbb jellegzetességeit:  egy álmos, poros amerikai kisváros a helyszín, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol íratlan szabályok alakítják az életet és szabályozzák a társadalmat, ahol a külsőségeknek és tradícióknak megfelelően kell élni, s ahol teli van minden és mindenki titkokkal. Egy olyan kisváros, ahol úgy tűnik minden rendben van, hogy aztán hirtelen kitörjön a vihar s alapjaiban remegtesse meg a merev társadalmi szokásokat s az elfogadott normákat.

A regény narrátora és egyben főszereplője egy alig hatéves kislány Scout, aki öccsével és ügyvéd édesapjával él együtt. A család csonkasága egyébként furcsamódon harmonikusnak tűnik, egyáltalán nem érződött az anyafigura hiánya, igaz több anyapótló női szereplő jelenik meg s váltogatja egymást. A kislány szemén keresztül látjuk a világot, az ő ártatlan kérdései, értetlensége s naív magyarázatai keverednek a későbbi már felnőtt Scout szkeptikus hangú, múltba révedező magyarázataival.

Az ártatlanság elvesztéséről, a társadalomba való kezdetben csökönyösen lázadó, majd beletörődő betagolódásról van a felszín alatt szó, s ez leginkább a regény gótikus cselekményszálában érződik.

A Finch család (ez Scout-ék családneve) szomszédságában terebélyesedik a rejtélyes Radley ház, a még rejtélyesebb Boo Radley-vel, akit senki nem látott már talán évtizedek óta, de aki több szomszéd szerint még él, s éjszakánként jár ki kísérteni s ijesztgetni a szomszédokat. Az ő alakja ölt legendát a gyermeki képzelőerő segítségével, s mint valami jószándékú kísértet vagy szörnyszülött a három kisgyermek nyári szünete alatt egész kis színházat varázsol Boo elképzelt életéből. Ez a gótikus szál kezdetben a legfontosabb, majd később, ahogy a gyermeki ártatlanság elmúlik mellékszállá szelídül, hogy végül keretbe foglalja a regény cselekményét egy nem várt fordulattal.(Egyébként a klasszikus déli város ábrázolásában félreérthetetlenül kiderült számomra, miből merített Anne Rice, több regényében is.)

Számomra a legcsodálatosabb figura ebben a regényben az apa Atticus Finch alakja. Azt hiszem mindenképpen a világirodalom legszimpatikusabb apafigurájáról van szó. Mondanom sem kell, annyira beleszerettem ebbe a figurába, hogy én is szeretnék az ő lánya lenni, vagy legalább ilyen apát a leendő gyermekeimnek. Atticus, a kisvárosi ügyvéd, aki már nem túl fiatal, özvegy, ráadásul két elég kiskorú gyermeket nevel (Scout és Jem, Scout bátyja) élete legnehezebb ügyét kapja meg, védőügyvédül rendelik Tom Robinson mellé, akit egy fehér nő megerőszakolásával vádolnak. Mondanom sem kell, hogy Tom természetesen néger férfi. Tulajdonképpen ez az ügy s az emberség, a tisztesség és a pártatlanság, az előítéletmentesség a témája ennek a könyvnek. Az, hogy mire neveljük a gyermekeinket, hogy maradjunk hűek minden nehézség dacára az elvekhez, amiket vallunk, hogy őrizzük meg a tisztességünket és hogy őrizzük meg a családtagjaink szeretetét. Nagyon nehéz kérdéseket feszeget ez a könyv, s teszi mindezt oly olvasmányosan, annyira egyszerűen, hogy az ember el is felejti mit tart  a kezében, elsodorják az események, a csodálatos leírások, csak később gondol bele tulajdonképpen miről is olvas. A pert természetesen Atticus nem nyeri meg, s tudja ő ezt az elejétől fogva, mégis a bátorság és nehézségekkel való (belül reszkető, de mégis) határozott szembenézés teszi őt hőssé, epikus alakká s így is jegyezzük meg magunknak. Egy sovány, szemüveges, szögletes arcú, magas férfi, hétköznapi alakját látom most is magam előtt, egy poros kisvárosi utcán, kezében vadászfegyverrel a fenyegetően közeledő veszett kutyára céloz. A gyermekei számára ebben a pillanatban lesz hős, az olvasó számára a tárgyalás napján, hisz minden olyan embert képvisel, aki valamilyen veszett ügyért harcol, de harcol s tulajdonképpen ez a lényeg.

A regényből egyébként Gregory Peck főszereplésével készült elég hamar film, melyért a főszereplő Gregory Peck megkapta élete első Oscar-díját, nyilván nem véletlenül. Az írónő és Gregory Peck egyébként jó barátok lettek, s a film valóban hű vizuális megvalósulása a szövegnek.

Lehet vitatkozni azon, hogy miért fontos ez a könyv, lehet elítélni a témáját, lehet kinevetni a szentimentalizmusa miatt, de Atticus Finch alakja klasszikus alak, s az előítélet mentességet képviseli, annak legnemesebb értelmében.

                                                                Gregory Peck és Harper Lee

                                                                      Képek  a filmből

Ui: Egyébként azért a  másfél oldalért is érdemes elolvasni, amikor a tanítónéni és a diákjai Hitlerről beszélgetnek, aztán a tanítónéni ellenszenvét egyáltalán nem értő Scout hazamegy és az apját kérdezi meg erről a fontos kérdésről. Ez a rész valami zseniális.És tanulságnak is jó, miért ne politizáljon egy tanár a tanórákon.Khm.