Különös muzsika a padlásszobából ..

Mostanában komolyan gondolkodom egy tematikus antológia összeállításán..Ha legyőzöm a lustaságomat, és nem fogok belefulladni a dolgozatkupacokba, akkor szerintem az első dolgom ez lesz..Mindenesetre a következő kis elbeszélés régi kedvencem, márcsak a témája miatt is. Aki  ismer - és igazán jól ismer komolyzenészeket - az tudja, hogy általában teli vannak elég furcsa szokásokkal, ahogy ez már  a művészemberekkel lenni szokott. Én mindig jobban kedveltem H. P. Lovecraft 'városi' emberekről szóló elbeszéléseit, mint a Chulthu mítosz terjengős és sokszor számomra végtelenül vontatott, nyomasztó szövegeit, s különösen szeretem azokat, melyek valamely nyomorúságos bérház ki tudja hányadik emeletén, viszontagságos körülmények között élő egyszerű átlagemberekről szólnak, melyek valamely furcsa transzcendentális történés tanúi, vagy szenvedő alanyai lesznek véletlenül. A következő szöveg is ilyesmi, s valamiért mindig úgy képzeltem el, hogy Erich Zahnnak puha, nőiesen szép kezei és csapott, keskeny válla van..És természetesen kopasz..:)

H. P. LOVECRAFT

Erich Zann muzsikája

A lehető legnagyobb figyelemmel vizsgáltam át a várostérképeket, de többé nem találtam meg a rue d'Auseilt. Pedig nemcsak a modern térképeket vettem sorra, mivel tudom, hogy a nevek változnak. Beleástam magam a környékre vonatkozó régi iratokba és bekóboroltam minden részét, bármi névre hallgasson, amelyről úgy sejtettem, hogy megfelelhet az általam rue d'Auseil néven ismert utcának. De hiába volt minden igyekezetem, maradt a kiábrándító tény; hogy se híre, se hamva a háznak, az utcának, a környéknek, ahol sanyarú diákéletem utolsó hónapjaiban meghallottam Erich Zann muzsikáját.

Hogy emlékeim töredékesek, azon nem csodálkozom, mivel testi-lelki egészségem súlyosan megromlott a rue d'Auseilen töltött idő alatt, és kevés számú ismerősöm nem azon a környéken verbuváltam. De hogy képtelen vagyok a nyomára bukkanni, az különös és zavarba ejtő, hiszen csak félórányi járásra volt az egyetemtől, tele furcsaságokkal, amelyeket aligha felejt el bárki, aki egyszer ott járt. Ám hiába kérdezősködtem, senki se tudott segíteni.

A rue d'Auseil egy sötét folyó szomszédságában feküdt; a folyót téglából épült, magas, homályos ablakú raktárépületek szegélyezték, felette súlyos, sötét kőhíd ívelt át. A part mindig árnyékos volt, mintha a szomszédos gyár füstje örökre elzárta volna előle a napot. A folyó pedig ugyancsak szaglott a gonosz bűzöktől, amelyekhez foghatót még sehol máshol nem éreztem, és ez talán még segítségemre lesz egy szép napon, mivel erről azonnal felismerem a környéket. A hídon túl szűk, kövezett utcák kanyarogtak; aztán egy emelkedő következett, mely lépcsőzetes volt, de hihetetlenül meredeken ívelt felfelé, hogy elérje a rue d'Auseilt.

Még sose láttam olyan szűk és meredek utcát, mint a rue d'Auseil. Már-már sziklaszirthez hasonlított, járművek nem is tudtak közlekedni rajta, itt-ott lépcsősorok tarkították, és a fal magas, repkényekkel befutott falban végződött. Kövezése szabálytalan volt: helyenként kőlapok borították, helyenként kockakövek, máshol meg csak a kopár föld meg valami nyomorúságos növényzet. A házakat magasra építették, csúcsos tetőben végződtek, hihetetlenül réginek látszottak és szeszélyesen dülöngéltek, hol előre, hol hátra, hol pedig oldalra. Olykor két szemközti ház majdhogynem összeért az utca felett, és az általuk alkotott boltívek mélyén homály honolt. Máskor meg szabályos áthidaló folyosó volt két-két szemközti ház között.

Az utca lakói különös benyomást tettek rám. Először azt hittem, azért, mert mindannyian csendesek és visszahúzódók; de később rájöttem, hogy inkább azért, mert mindegyikük nagyon öreg. Nem tudom, hogy kerülhettem ilyen környékre, de nem voltam egészen magamnál, amikor odaköltöztem. Sok szegényes helyen laktam már pénz híján mindig kilakoltattak; míg végül abba a rue d'Auseil-i házba tévedtem, melyet a szélütött Blandot tartott fenn. Ez volt az utca felső végétől számítva a harmadik ház, messze a legmagasabb mind közül.

Az én szobám az ötödik emeleten volt, ott is az egyetlen lakott helyiség a majdnem teljesen lakatlan házban. Beköltözésem éjszakáján különös muzsikát hallottam a fejem fölött a padlásszobából, és másnap az öreg Blandotnál érdeklődtem felőle. Azt mondta, egy öreg német hegedűs lakik fent, furcsa, néma alak, bizonyos Erich Zann, aki esténként egy olcsó színházi zenekarban játszik; valamint hozzátette még, hogy Zann éjszakánként, a színházból hazatérve muzsikálni szokott, és ez az oka annak, hogy azt a magasan fekvő, elkülönített padlásszobát választotta, melynek magányos oromzati ablaka az egyetlen pont, ahonnan az ember a falak fölött a lejtőkön túli távolabbi vidékre láthat.

Attól fogva minden éjszaka hallottam Zannt, és noha akaratom ellenére ébren tartott, lebilincselt muzsikája különösségével. Magam ugyan nem sokat konyítottam a zenéhez, mégis biztos voltam benne, hogy az általa játszott dallamoknak nincs közük semminemű muzsikához, amit annakelőtte hallottam, és végül arra jutottam, hogy egy egészen eredeti zeneszerzői géniuszt fedeztem fel. Minél tovább hallgattam, annál inkább nőtt elragadtatásom, mígnem egy hét múlva elhatároztam, hogy megismerkedem az öreggel.

Egyik éjjel elcsíptem a munkájából hazatérő Zannt a folyosón, közöltem, hogy szeretnék ismeretséget kötni vele, és szeretném, ha muzsikálna nekem. Kicsi, vézna, hajlott hátú ember volt, kopott ruhában, kék szemmel, groteszk szatírarccal és majdnem kopasz fejjel. Már első szavaimnál dühösnek és ijedtnek látszott. De barátságos viselkedésem végül megenyhítette, és kelletlenül intett hogy kövessem a sötét nyikorgó és roskatag padláslépcsőkön. Szobája, a kővel borított, meredek falú padlástérben levő két szoba közül az egyik a nyugati oldalon feküdt, szemben a magas fallal, mely az utca felső végét képezte. Hatalmas méretű volt és a benne uralkodó elképesztő sivárság és elhanyagoltság csak még nagyobbnak mutatta. Bútorzata csupán egy keskeny vaságyból, ütött-kopott mosdóállványból, kisasztalból, hatalmas könyvespolcból, vas kottatartóból és három régimódi székből állt. A padlón rendetlen halmokban kottalapok hevertek. A falakat puszta deszkák alkották, melyek valószínűleg még sosem láttak vakolatot, és a töméntelen pór és pókháló még kietlenebbé és zordabbá tette a helyet. Nyilvánvaló, hogy Erich Zann tökéletes szépségű világa a képzelet valamelyik távoli kozmoszában honolt.

Miután hellyel kínált, a néma ember becsukta az ajtót, ráfordította a nagy fareteszt, és meggyújtott egy gyertyát, hogy ne csak az égjen, amit magával hozott. Most kivette hegedűjét a molyrágta tokból, s elhelyezkedett a legkevésbé kényelmetlen széken. Kotta nélkül, kizárólag emlékezetből játszva, több mint egy órán keresztül olyan dallamokkal bűvölt el, amilyenekhez foghatót még sosem hallottam, s amik bizonyára a saját szerzeményei voltak. Egy olyan ember, aki járatlan a zenében, képtelen pontosan leírni a természetüket. Az egész valami fúgaféle volt, ismétlődő részletekkel, lenyűgözően mesteri, de az egészben az volt az igazán meglepő, hogy hiányzott belőle az a különösség, ami más alkalmakkor fölkeltette a figyelmemet.

Jól emlékeztem azokra a boszorkányos melódiákra, s jól, rosszul gyakran dúdolgattam, fütyörésztem őket magamnak, úgyhogy amikor a muzsikus leengedte vonóját, megkérdeztem, előadna-e néhányat közülük. Amint kérlelni kezdtem, a ráncos szatírarc elveszítette érdektelen szelídségét, ami a játék alatt jellemezte, és a haragnak s félelemnek ugyanazt a különös keverékét látszott mutatni, amit akkor vettem észre rajta, amikor legelőször megszólítottam. Egy percig arra gondoltam, mindez csak a szenilitás szeszélyessége, kérlelni kezdtem, sót, hogy emlékeztessem azokra a különös dallamokra, megpróbáltam elfütyülni neki néhány hangot. De alighogy hozzákezdtem, s a néma muzsikus felismerte a dallamot, arca hirtelen leírhatatlan kifejezésbe torzult, és hosszú, öreg, csontos kezével előrenyúlt, hogy befogja a számat és elhallgattassa a tökéletlen utánzást. Ezután hóbortosságának azzal adott újabb kifejezést, hogy rémült tekintetet vetett a magányos, lefüggönyzött ablak felé, mintha valamiféle betolakodótól tartana: e pillantás kétszeresen is nevetséges volt, minthogy a padlásszoba a szomszédos háztetők felett emelkedett elérhetetlen magasságban; ahogy a házmester mondta, ez az ablak volt az egyetlen pont a meredek utcában, ahonnan kilátás nyílt a falakon túlra.

Az öregember pillantása emlékezetembe idézte Blandot megjegyzését, és szeszélyes vágy támadt bennem, hogy kinézzek a holdsütötte tetők és a dombtetőn túli városi fények széles és szédítő panorámájára, melyet a rue d'Auseil összes lakója közül egyedül ez a zsémbes muzsikus láthatott. Az ablak felé indultam, és már el is húztam volna a silány függönyöket, amikor a néma albérlő még az előbbinél is ijedtebb dühvel nyúlt utánam; ezúttal fejével az ajtó irányába intett, miközben mindkét kezével maga felé húzott. Most már teljesen elegem lett vendéglátómból, megkértem, eresszen el, és megmondtam neki, hogy máris távozom. Szorítása engedett, és amint meglátta felháborodásomat és sértettségemet, a haragja mintha elpárolgott volna. Újra megszorított, ezúttal azonban barátságosan, és beleerőszakolt egy székbe; aztán látható izgalommal a rendetlen asztalhoz lépett, s leírt egynéhány szavas üzenetet, franciául, egy külföldi nehézkes stílusában.

Az írás, melyet végül is ideadott nekem, a türelmemet és a bocsánatomat kérte. Zann azt írta, hogy ő már öreg, magányos, furcsa félelmek és idegzavarok kínozzák, melyek muzsikájával és egyéb dolgokkal vannak összefüggésben. Élvezte, ahogy a zenéjét hallgattam, és reményének adott kifejezést, hogy újra eljövök; és nem zavartatom magam a hóbortjai miatt. De másnak nem tudná eljátszani különös darabjait, és nem lenne képes mástól meghallgatni őket; és azt se bírná elviselni, ha valaki más bármihez hozzáérne a szobájában. A folyosón lezajlott beszélgetésünkig nem sejtette, hogy hallom a játékát, és most megkér, hogy intézzem el Blandot-val, hogy kaphassak egy alacsonyabban fekvő szobát, ahol éjszaka nyugtom lesz tőle. Kifizetné, írta, a különbözetet.

Amint ott ültem és a gyalázatos francia szöveget próbáltam kibetűzni, elnézőbb lettem az öregemberrel. Éppúgy a testi-lelki szenvedés áldozata volt, mint én; és metafizikai tanulmányaim kedvességre neveltek. A csendben egy apró zaj hallatszott az ablak felől - bizonyára a redőny zörrent meg az éjszakai szélben, és valamilyen okból éppoly hirtelen riadtam fel, mint Erich Zann. Így, miután befejeztem az olvasást, kezet ráztam házigazdámmal, és barátként távoztam.

Másnap Blandot adott egy drágább szobát a harmadik emeleten, egy idős uzsorás lakosztálya és egy derék kárpitos szobája között. A negyedik üresen állt.

Hamarosan rájöttem, hogy Zann kerüli a társaságomat, holott nem ezt ígérte, mikor rábeszélt, költözzem le az ötödikről. Nem hívott magához, és amikor én jelentkeztem nála, szorongva és fásultan játszott. Ez rendszerint késő este történt nappal aludt, és senkit sem engedett be. A vonzalmam nem nőtt irányában, bár a padlásszoba és a furcsa zene sajátos bűverőt gyakorolt rám. Különös vágyat éreztem, hogy kinézzek azon az ablakon, hogy a falon és a sosem látott szakadékon túl megpillantsam a csillogó háztetőket, melyek bizonyára ott fekszenek alant, szétszóródva. Egyszer a színház ideje alatt, mikor Zann távol volt, felmentem a padlástérbe, de az ajtót zárva találtam.

Elhatároztam, hogy titkon kihallgatom a néma öregember éjszakai játékát. Először csak az én jó öreg ötödik emeletemre lopakodtam fel, aztán elég merész lettem ahhoz; hogy felhágjak az utolsó nyikorgó lépcsőfokokon a padlástérbe. A szűk előtérben, az elreteszelt ajtó és az eltakart kulcslyuk előtt gyakran hallottam olyan hangokat, melyek meghatározhatatlan félelemmel töltöttek el, a homályos bizonytalanság és a borzongató titokzatosság okozta félelemmel. Nem, a hangok önmagukban nem voltak visszatetszőek, távolról sem; de egy-egy vibrato néha azzal az érzéssel töltött el, hogy földi fül ilyet még nem hallott, s olykor olyan szimfonikus hangzást keltettek; amit aligha vélhettem egyetlen muzsikus játékának. Erich Zann kétségtelenül vad erejű géniusz volt. Ahogy múltak a hetek; játéka egyre féktelenebbé vált, míg az öreg muzsikus sajnálatos módon mind nyúzottabb és bizalmatlanabb lett. Most már sosem engedett be magához és kitért előlem, valahányszor találkoztunk a lépcsőn.

Aztán egy éjszaka, amint az ajtónál hallgatóztam, a metsző hegedű-. hang egyszerre csak kaotikus hangbábellé duzzadt, valóságos pandemoniummá, mely elég lett volna ahhoz, hogy kételkedni kezdjek a józan eszemben, ha nem az elreteszelt bejárat mögül jött volna a muzsika - szomorú bizonyítékaként, hogy a szörnyűség igaz -, a borzalmas, tagolatlan, síró hangzás, melyet csak egy néma képes elővarázsolni, és amely csak a legiszonytatóbb félelem és szenvedés perceiben tör fel. Többször kopogtattam az ajtón, de nem kaptam választ. A hidegtől és a félelemtől remegve várakoztam a sörét előtérben, mígnem meghallottam a szegény muzsikust, ahogy egy szék segítségével gyönge erőfeszítéseket tesz, hogy felkeljen a padlóról. Úgy hittem, épp most tért magához az ájulási rohamból, úgyhogy ismét kopogtam, egyúttal biztató hangon a nevemet ismételgettem. Hallottam, hogy Zann odabotorkál az ablakhoz és becsukja a spalettát és az ablakszárnyakat, aztán elbotladozik az ajtóig, melyet habozva kinyit, hogy beengedjen. Ezúttal valóban örült, hogy ott vagyok, mert eltorzult arca megkönnyebbülten fénylett és úgy kapaszkodott a felöltőmbe, mint a gyerek az anyja szoknyájába.

Az öregember szánalmasan reszketve lenyomott egy székbe, ő maga pedig a másikra ült, amelyik mellett a hegedűje és a vonója feküdt a padlón. Egy ideig tétlenül üldögélt, furcsán bólogatott, ugyanakkor azonban mintha szorongva hallgatózott volna. Később úgy tűnt, hogy megnyugodott; az asztalnál lévő székhez lépett, papírra vetett egy rövid feljegyzést, ideadta nekem, majd visszatért az asztalhoz, ahol gyorsan és megállás nélkül írni kezdett. A cédulán kegyelemért esedezett, és arra kért, hogy kíváncsiságom kielégítése érdekében ott várjak, ahol most vagyok, amíg nem készít teljes számvetést németül mindazokról a csodákról és rémségekről, melyek körülveszik. Csöndben várakoztam, mialatt a néma ceruzája futott a papíron.

Talán egy óra múlva, mikor még mindig némán várakoztam, az öreg muzsikus lázasan teleírt lapjai pedig egyre csak gyűltek, Zann hirtelen rémülten felriadt. Tekintete félreérthetetlenül a befüggönyzött ablakra meredt, és remegve figyelt valamit. Mintha én is hallottam volna valamit; nem volt különösebben ijesztő hang, csupán egy roppant mély és határtalanul távoli zeneszó, mely azt sejtette, hogy valaki a szomszédos házak egyikében, vagy valahol a magas falakon túl játszik, arrafelé, amerre sohasem nézhettem le. De Zannra mindez szörnyű hatást gyakorolt; eldobta ceruzáját, hirtelen felemelkedett, megragadta a hegedűjét, és vadabb muzsikával hasított bele az éjszakába, mint amilyet a bereteszelt ajtónál fülelve valaha is hallottam a vonójából előcsalni.

Haszontalan vállalkozás lenne megkísérelni leírnom, hogyan játszott. Erich Zann azon a borzalmas éjszakán. Szörnyűbb volt, mint bármi, amit addig hallottam, mivel most az arckifejezését is láthattam és rájöttem, hogy félelmében hegedül. Megpróbál zajt ütni, hogy elhárítson vagy elriasszon valamit. Hogy mit, azt elképzelni sem tudtam, de éreztem, hogy valami félelmeteset. A muzsika fantasztikussá, eszelőssé és hisztérikussá nőtt, de megőrizte a nagy géniusz jellegzetességeit, melyeket ez a furcsa öregember kétségtelenül birtokolt. Felismertem a dallamot: a színházakban népszerű vad magyar tánc volt, és egy pillanatra belém villant, hogy most hallom először Zannt másnak a művét játszani.

Mind hangosabbá és vadabbá vált a kétségbeesett hegedű sikítása és jajveszékelése. A muzsikusról nyugtalanítóan csöpögött a veríték, és úgy vonaglott, mint egy majom, miközben eszelősen meredt a befüggönyözött ablakra. Vad zengzeteiben már-már ködös szatírokat és Bacchusokat véltem megpillantani amint tébolyodottan táncolnak és forognak gomolygó felhők alatt, sűrű füstben, villámlások közepette. Aztán egy éles, átható hangot hallottam, mely úgy hiszem, nem a hegedűből jött; egy rideg, könyörtelen, kiszámítottan cinikus hangot messziről, valahonnan nyugat felől.

Ekkor a redőny zörögni kezdett az üvöltő éjszakai szélben, mely mintegy az őrült benti játékra válaszolt odakint. Zann sikító hegedűje most önmagát múlta felül, olyan hangokat bocsátva ki magából, melyeket sohase tételeztem volna fel egy hegedűről. A rögzítetlen redőny még hangosabban zörgött, és kezdett az ablaknak verődni. Aztán az üveg recsegve betört a kitartó ütésektől, jeges szél rontott be, megsercegtette a gyertyákat és megzizegtette a papírlapokat az asztalon, amelynél Zann kiírta magából szörnyű titkát. Ránéztem Zannra és láttam, hogy nincs magánál. Kék szeme kidülledt, üvegessé és világtalanná vált, s az őrjöngő muzsika vak, gépies, felismerhetetlen orgiába torkollott, melyet toll még csak nem is érzékeltethet.

Egy hirtelen széllökés; erősebb, mint a többi, felkapta a kéziratot, és az ablak felé sodorta. Kétségbeesetten vetettem magam a repdeső lapok után, de elszálltak, mielőtt még elérhettem volna a betört ablaktábláig. Ekkor feltámadt régi vágyam, hogy kinézzek az ablakból, az egyetlen ablakból a rue d'Auseilen, ahonnan látni lehet a falon túli szakadékot és az alant elterülő várost. Éjszaka volt, de a város fényei fennen lobogtak, és arra számítottam, hogy látni fogom őket az esőben és a szélben. Ám amikor lenéztem abból a legmagasabban fekvő oromablakból, miközben a gyertyák sercegtek és a tébolyodott hegedű együtt üvöltött az éjszakai széllel, nem láttam a várost, az ismerős utcák meghitt fényeit, nem láttam semmit, csupán a határtalan űr feketeségét; mozgástól és muzsikától eleven, elképzelhetetlen űrt, mely semmire se hasonlított a földön. És amint ott álltam rémült tekintettel az ódon padlástérben, a szél elfújta mindkét gyertyát, és ott hagyott engem a vad és áthatolhatatlan sötétségben, előttem a káosszal és a pandemoniummal, mögöttem az éjszakai hegedűjáték démoni őrületével.

Visszatámolyogtam a sötétben; anélkül, hogy fényt gyújthattam volna; nekiütköztem az asztalnak, felborítottam egy széket; és végül odatapogatóztam, ahol a koromsötétség őrjítő zenét sikított. Hogy megmentsem magamat és Erich Zannt, legalábbis meg kellett próbálnom szembeszállni az ismeretlen erőkkel. Egyszer csak úgy éreztem, valami jeges dolog súrol végig, felüvöltöttem, de üvöltésemet nem lehetett hallani a szörnyű hegedű hangjától. A sötétségből hirtelen közvetlen közelről bökött meg az őrülten fűrészelő vonó, és tudtam, hogy közel vagyok a muzsikushoz. Előretapogatóztam, megérintettem a szék támláját, aztán Zannt is megtaláltam és megráztam a vállát, hogy észhez térítsem.

Nem válaszolt, és a hegedű lankadatlanul sivított. Kezemet a fejére tettem, melynek gépies bólogatását meg tudtam állítani, és a fülébe ordítottam, hogy mindkettőnknek menekülnünk kell az éjszaka ismeretlen lényei elől. De se nem felelt, se nem mérsékelte kimondhatatlan muzsikájának dühöngését, miközben úgy tűnt, mintha a padlásszoba teljes hosszában szélrohamok táncolnának a sötétben, kusza összevisszaságban. Amikor a kezem a füléhez ért, megremegtem, magam sem tudtam miért, amíg meg nem érintettem az arcát, a jéghideg, merev, élettelen arcát, melyből az üveges szemek vakon meredtek a semmibe. És aztán, valami csoda folytán megtaláltam az ajtót és a nagy fareteszt; vadul menekültem attól a sötétségbe vesző üveges szemű valamitől s az elátkozott hegedű hátborzongató vonításától, melynek dühe még akkor is fokozódott, amikor kiugrottam az ajtón.

Lebukdácsoltam a végtelen lépcsősoron, átrohantam a sötét házon; észveszejtve menekültem ki a szűk, meredek utcára, a düledező épületek közé, lebotorkáltam a lépcsőkön és macskaköveken az alacsonyabban fekvő utcákig és a rothadó szurdokokkal szegélyezett folyóig; átvergődtem a nagy, sötét hídon a szélesebb, egészségesebb bulvárokig, amelyek már ismerősek voltak. Mindezek a szörnyű benyomások mélyen belém ivódtak. És emlékszem, nem volt szél, és előbújt a hold, és a város minden fénye csillogott.

Azóta, leggondosabb kutatásaim ellenére se sikerült ismét rátalálnom a rue d'Auseilre. De már nem sajnálom sem ezt, sem azt, hogy a félbehagyott iratok, amelyek egyedül lettek volna képesek rá, hogy magyarázatot adjanak Erich Zann muzsikájára, a felfoghatatlan mélységbe vesztek.

Máté J. György fordítása