A rettegés metamorfózisa

A Düledék palota című antológiáról


                                                                                                                                "Álma kietlen volt, szomorú és puszta sötétség."
                                                                                                                                                                       (Vörösmarty Mihály - Rom)

Bár még nem olvastam végig a majdnem hatszáz oldalt kitevő, s azt hiszem a gótikus regényre és elbeszélésre koncentráló antológiák közül mindenképpen az egyik leginkább jól sikerült antológiát, már így is látom, hogy a gyűjtemény nagy hiányosságokat pótol ennek az irodalmi területnek a kutatása és olvasása szempontjából. Igaz érezhető a szerkesztő szubjektív beállítódása (hiszen elsősorban a számára fontos műveket választotta be) de ez annyira nem zavaró, mivelhogy szerencsére igencsak jó ízlése van. Több kritikusához hasonlóan én is úgy gondolom, hogy Sárközi Bence ( a kötet szerkesztője) a gótikus rémregény szemantikai, esztétikai és nyelvi alakzataira koncentrált elsősorban, valamint próbált minden olyan a gótikus tematikára jellemző témát körüljárni, s ezeknek tipikus szövegbeni megjelenési formáit hangsúlyozva olyan szövegeket választani, melyek reprezentatív módon képviselik ennek a végtelenül gazdag és azt hiszem szinte behatárolhatatlan kánonnak a fajtáit. Rémesen nehéz vállalkozás, s mivel természetesen lehetetlen ezért elég furcsa is lett a végeredmény. Mivel én inkább a tematikus antológiák híve vagyok, ezért bár élvezetes volt és nyilván nem unalmas, hogy egyik szövegvilágból ugrál az olvasó a másikba, s egyik szerző félelem, halálvágy és rettegés fogalmát váltja fel a másik  szerző ugyanezen fogalmakról alkotott teljesen más véleménye, én kissé kaotikusnak éreztem a kötetet. Mindenesetre az kiderül, hogy a gótikus próza már születésekor is messzemenően tág területet adott a szerzőknek, s ez később sem változott, hiszen olyan kiváló szerzők mint Poe, Hawthorne, Melville, Dickens, Twain, Sheridan Le Fanu, Stoker, Henry James, Lovecraft, Kipling láttak a műfajban kihívást és egy megszületendő nyelv körvonalait, a halál érintésének, a félelem legyőzésének lehetséges grammatikáját. Ez az antológia azért is meglepően jó, mert ezt a grammatikát és ennek a haláltól való félelemnek az átváltozását, metamorfózisát követi nyomon, ráadásul némiképpen időrendben. Azt hiszem Edmund Burke Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideánk eredetét illetően című munkája óta egy bizonyos szempontból szenzualista esztétika körvonalazódik a gótikus regénnyel foglalkozók fejében, s többnyire a Burke-féle szép és fenséges megkülönböztetésekor az utóbbi sajátosságait a befogadó önfenntartási ösztönéhez köti, mely szerint a veszélyérzet, vagyis konkrétan a személyes biztonság veszélyezettsége vezet a fenséges rettegéshez. Magyarán azért élvezet az olvasó számára a gótikus próza olvasása, mert valamiféle zsigeri félelmet hív elő bennünk, olyan tudattalan tartalmakat, amikkel nyilván a hétköznapok során nem foglalkozunk direkt módon, de ezekben a szövegekben 'újra' tudjuk élni, vagyis át tudjuk élni a haláltól való félelmünket. Burke-nél még az is hangsúlyozott, hogy ez a fenséges félelem valójában kellemes, hiszen tudatában vagyunk annak, hogy nem valóságos, ez a 'szellemi' rettegés csupán stimulálja a létfenntartó ösztönt, olyan mint egy szituációs játék, vagy szerepjáték. Nos, erre a játékra bőven ad alkalmat ez a kiváló antológia, s teszi ezt úgy, hogy közben a gótikus próza grammatikai, tematikai és szemantikai fejlődését is felvázolja előttünk. Mivel képtelenség lenne minden egyes novelláról beszámolni, ezért csak párról teszek említést az elkövetkezőkben, melyek számomra valamiért kedvesek lettek, vagy érdekesek, vagy éppenséggel elborzasztottak. Mindjárt az elején egy különlegesség is helyet kapott, ez Lord Byron egyetlen a gótikus műfajhoz kapcsolható szövege, a Regénytöredék című, ennek, mint azt már korábban a Facebook-on írtam, tulajdonképpen csak irodalomtörténeti szempontból van jelentősége, valójában nem túl érdekes. Viszont szerintem elég fura, hogy a gótikus regény nagy témájának az ihletője Lord Byron (a byroni hős fogalmára gondolok itt elsősorban) nemigen erőltette meg magát a műfajt illetően. Nem sokkal ezután helyet kapott Maturin egyik szövege, (ami nekem azért volt érdekes mert épp kivettem A szerzetes című könyvét, amit majd nemsokára el fogok  olvasni) a Leixlip vára című, ami nekem eléggé tetszett és könnyű volt észrevenni az ír hagyományokra és kísértettörténetekre emlékeztető sztoriban, hogy később innen is merített Sheridan Le Fanu, aki nekem az egyik nagy, ha nem a legnagyobb kedvencem. Elisabeth Gaskell különösen atmoszférikus és azt hiszem az egész antológia talán egyik legérdekesebb elbeszélése Az öreg dajka története, valamint  Charlotte Perkins Gilman az oldalon is korábban közzétett szövege A sárga tapéta című érdemel még figyelmet, az egyébként sajnos inkább a férfiszerzőkre koncentráló kötetben. A városi gótika méltó példája Stevenson A sírrablók című elbeszélése, ami elég gusztustalan témáját tekintve és nyelvezetében is, ehhez hasonlít némiképp és a zombis témát járja körül Chambers A sárga jel című története. Nem is folytatom a felsorolást, inkább két olyan szövegről írok, amik valóban nagyon mélyen hatottak rám. Az egyik a általam eléggé kedvelt angolszász szerző, Henry James (na ez sem igaz, csak a gótikus témájú szövegeit kedvelem, de azokat nagyon!) akinek a Sir Edmund Orme című elbeszélése, ami elég terjedelmes egyébként, kapott helyet az antológiában. Nos, ez a tulajdonképpen egy az udvarlástól a lánykérésig vezető utat végígkísérő szöveg megspékelve egy előkelő lord kísértetével, kellőképpen adagolva az angol fekete humort és a zamatos nyelvi fordulatokat, valamint a transzcendenst pszichológizáló és szemantikailag is izgalmasan magyarázó, a kísérteties fogalmát alaposan körüljáró szöveg egyszerűen imádnivaló. Ugyanaz miatt szeretem, ami miatt a méltán híres A csavar fordul egyet..Már csak emiatt is megérte kivennem ezt a könyvet a könyvtárból. A másik számomra emblematikussá váló elbeszélés (Nos, be kell valljam ezen majdnem bőgtem, legalábbis elfogott valamiféle megmagyarázhatatlan fullasztó érzés, amit igazából semmivel sem tudok megmagyarázni, hacsak a Burke féle fenséges rettegés fogalmával nem.)- no, ez a Sherlock Holmes történeteiről híres szerző Arthur Conan Doyle A Pole-Star kapitánya című elbeszélése. Ez a szöveg leginkább a Conrad regényekre emlékeztet, s engem még valamiért Jack Londonra, legalábbis az a fajta patetikusságot és szenvedélyességet képviseli az elbeszélés főszereplője, ami engem különösen megfog ezekben a szövegekben. A zord időjárással, természeti körülményekkel bátran dacoló hős, aki egy igazán prózai ok miatt bukik el. S ez a prózai ok lesz az, amit valamiért szinte az összes a kötetben szereplő szöveg valami úton-módon körüljár. S ez a prózai ok bizony az, amiről még nem ejtettem szót. A rémtörténetek nem csupán a borzongató félelemről szólnak. A kísértés másik arca, a szerelem, a romantika és az erotika is megjelenik az igazi „gótikus regényben”.Viszonzatlan és megtört szerelmek, halott menyasszonyok, titokzatos kedvesek mutatják meg, hogy milyen törékeny is az ember, ha a lelkéről van szó. Ha másra nem is, erre mindenképp megtanítanak a rémtörténetek, melyek végsősorban nem is olyan rémesek.

Nah, egyelőre erről ennyit, ha még elolvasom a maradék pár elbeszélést, akkor majd még ejtek néhány szót a narratív konstrukciókról, amiket szintén felfedeztem..De lehet, hogy inkább kihagyom, mert ezekről egy egész szakdolgozatot lehetne ugyebár írni..

Összefoglalva a dolgokat, a lényeg, hogy mindenkinek melegen ajánlom ezt a kötetet. Főleg azért, mert bebizonyítja, hogy a gótikus regény műfaját sajnos lejárató terjedelmes ponyva-galaxis mellett igazán nagyszerű gyöngyszemekre s minden szempontból kiváló műalkotásokra bukkanhatunk, ha alaposan körülnézünk. S mivel ez mindig az olvasó felelőssége, hogy mi tart elolvasásra méltónak, ezért talán az ilyen antológiák jó irányba terelhetik s elindíthatják ennek a méltatlanul elhanyagolt és sajnos lenézett kánonnak a rehabilitációját. Legalábbis én ebben reménykedem...