A Sarkcsillag kapitánya

Ezt az elbeszélést a Düledék palotában olvastam először, és engem nagyon megfogott. Mivel amúgy is imádom a tengeren játszódó történeteket, meg az olyan sztorikat, amikben valamiféle emberi próbatételről van szó, és mindig is vonzódtam az olyan felfedezők emlékéhez és példájához, mint Nansen vagy Amundsen, ezért meleg szívvel ajánlom ezt a kellemes és szerintem nagyon romantikus elbeszélést.

 

 

 

                                   Sir Arthur Conan Doyle

 

                                   A Sarkcsillag kapitánya

 

 

[Kivonat John M’Allister Ray orvostanhallgató rendkívüli naplójából]

Szeptember 11: É. sz. 81° 40’, k. h. 2°. Még mindig hatalmas jégmezők között horgonyozunk. Az, ami tőlünk északra nyúlik el, amit a jéghorgonyunk is fog, bizton nem kisebb egy angol megyénél. Balunkon és jobbunkon a láthatárig nyúlnak az egybefüggő jégtáblák. Ma reggel jelentette az első tiszt, hogy képződő jégtorlaszt láttak dél felé. Veszélyben leszünk, amennyiben elég masszívvá áll össze ahhoz, hogy akadályozza a visszatérésünket, mivel, ahogy hallottam, már így is fogyóban vannak a készleteink. Benne vagyunk már az évszakban, és kezdenek újra megjelenni az éjszakák. Ma reggel egy csillagot láttam felragyogni, pont az előtörzs-vitorlafa felett, az elsőt május óta. Meglehetősen sok a zúgolódás a legénység körében, főleg azok között, akik szeretnének időben hazaérni a heringidény kezdetére, amikor jó pénzt lehet kérni a munkáért a skót partokon. Bár elégedetlenkedésüket most még csak a morcos arcok és sötét pillantások jelzik, ma délután hallottam a másodtiszttől, hogy azt fontolgatják, hogy küldöttséget menesztenek a kapitányhoz, hogy elővezessék neki a panaszukat. Komoly kétségeim vannak azt illetően, hogy milyen fogadtatása lesz ennek a részéről, mert heves természetű ember, nagyon érzékeny mindenre, ami csak közelítőleg is jogai megkérdőjelezését célozza. Megpróbálok majd vacsora után pár szót váltani vele erről. Mindeddig úgy láttam, hogy tőlem elfogadja azt, amit a legénység bármely más tagjától zokon venne. A kormányféloldali¹ kabinokból ki lehet venni az Amszterdam-szigetet² a Spitzbergák észak-nyugati sarkán – csipkézett szegélyű vonulat vulkanikus kőzetekből, amibe a gleccserek szántanak fehér barázdákat. Furcsa belegondolni, hogy jelen pillanatban valószínűleg nincs hozzánk más élő ember közelebb, mint a dán település Grönland déli részén – jó kilencszáz mérföldnyire légvonalban. Nagy felelősséget vállal magára a kapitány, amikor kockára teszi a hajóját ilyen körülmények között. Egyetlen bálnavadász sem maradt még ezeknél a szélességi köröknél ennyire előrehaladott szakaszában az évnek.

D.U. 9. Beszéltem Craigie kapitánnyal, s bár az eredmény nem volt túl kielégítő, meg kell vallanom, hogy nagyon csendesen, mi több, tisztelettudóan hallgatta végig a mondandómat. Amikor végeztem, oly acélos eltökéltséget öltött magára, amit gyakorta figyeltem meg arcán, és iramló léptekkel járkált fel-alá a szűk kabinban néhány percig. Attól tartottam először, hogy mélységesen megsértettem, de eloszlatta e gondolatomat azzal, hogy megint leült és kezét a vállamra tette, már-már gyengédnek mondható gesztusként. Törődés mélyítette el vad, sötét szemét, ami meglehetősen meglepett.

– Nézze, doktor – kezdte –, sajnálom, hogy elhoztam – komolyan mondom –, ebben a pillanatban adnék ötven fontot, hogy biztonságban lássam a dundee-i rakparton. Nálam ez most egy mindent vagy semmit. Ott a hal észak felé. Hogy merészeli ingatni a fejét, uram, amikor azt mondom Önnek, hogy láttam őket fújtatni az árboctetőről? – mindezt egy hirtelen dühkitöréssel, bár nem tudatosult bennem, hogy a kétely bármi jelét mutattam volna.

– Huszonkét hal, annyi perc alatt, ahány éves vagyok, és egy sem volt tíz lábnál³ kisebb. Nos, doktor, úgy gondolja, hogy elhagyhatom ezt a vidéket, amikor csak egy istenverte jégsáv választ el engem a szerencsémtől? Ha úgy adódna, hogy északról fúj holnap, meg tudnánk rakni a hajót és eltűnhetnénk, mielőtt a fagy utolérne minket. Ha úgy adódna, hogy dél felől fúj – nos, úgy hiszem, az emberek azért kapják a pénzüket, hogy kockára tegyék az életüket, ami engemet illet, nekem ez a legkevésbé sem számít, több dolog köt már a túlvilághoz, mint ehhez. Azonban meg kell vallanom, hogy maga miatt bánkódom. Inkább lenne velem a vén Angus Tait, aki a legutóbbi úton is elkísért, őt senki sem hiányolná, de Ön – említette egyszer, hogy jegyese van, nemde?

– Igen – válaszoltam kipattintva a nyakérem rugóját, ami az óraláncomról függött és felmutatva Flóra kis mellképét.

– A pokolba magával! – ordította, miközben felugrott a székéről, még a szakálla is beleremegett az indulatosságába. – Mit érdekel engem a maga boldogsága? Mi közöm van nekem hozzá, hogy az orrom előtt kelljen lóbálgatnia a fényképét? – Azt hittem, meg fog ütni őrjöngő tombolásában, de egy újabb átkozódás után kivágta a kabin ajtaját és felviharzott a fedélzetre, otthagyván engem súlyos döbbenetemben szokatlan hevessége láttán. Ez volt az első alkalom, hogy bármi mást mutatott volna felém, mint udvariasságot és kedvességet. Miközben e sorokat írom is hallom, ahogy felindultan lépked fel-alá a fejem fölött.

Szívesen körvonalaznám ennek az embernek az egyéniségét, de hiábavalóságnak tűnik papíron próbálkozni ilyesmivel, mikor az elképzelés saját elmémben is leginkább homályos és bizonytalan. Számos alkalommal gondoltam már, hogy rátaláltam egy nyomra, ami megmagyarázhatja, de végül mindahányszor csalódnom kellett, amikor olyan új megvilágításban mutatta meg magát, ami minden következtetésemet felborította. Meglehet, hogy soha más ember nem olvassa majd e sorokat rajtam kívül, de pszichológiai tanulmányként, megpróbálok megörökíteni valamennyit Nicholas Craigie kapitányból.

Egy ember külcsíne gyakorta utal valamelyest a benne lakozó lélekre. A kapitány magas és jól formált, sötét, és jóvágású arccal, és fura lábrángással, ami idegességből is következhet, vagy csak túláradó energikusságból is fakadhat. Álla és arcának minden vonása férfias és eltökélt, de a szeme arcának kiemelkedő jegye. A legsötétebb mogyoróbarna, fénylő és tüzes, a benne megnyilvánuló vakmerőség egyedi keverékével, s még valaminek, amit néha úgy vélek, hogy közelebb áll a rémülethez, mint bármi más érzelemhez. Általában az első az uralkodó, de olykor, kiváltképpen, mikor elmélyed gondolataiban, a félelem lenyomata szétterjed és elmélyül, még egészen új jelleget nem kölcsönöz egész arcának. Ilyenkor szokott leggyakrabban eluralkodni rajta viharos dühkitörése, és úgy látszik, tisztában van ezzel, tudomásom szerint ugyanis ilyenkor be szokott zárkózni, hogy senki se tudja megközelíteni, míg el nem múlik sötét órája. Rosszul alszik és hallottam őt éjszaka felkiáltani, de a kabinja valamelyest távolabb esik az enyémtől, így nem tudtam kivenni a szavait.

Ez egy része a jellemének, és a legkifogásolhatóbb. Csupán a vele való közeli kapcsolatom miatt, hisz össze vagyunk zárva nap mint nap, figyelhettem meg. Egyébiránt kellemes társaság, olvasott és szórakoztató, s oly bátor, mint egy tengerésznek lennie kell, ha valaha a fedélzetre akar lépni. Nem fogom egyhamar feledni, hogy kormányozta a hajót, amikor elkapott minket egy erős szél a laza jégen, április elején. Soha nem láttam még ennyire vidámnak, mi több, túláradóan jókedvűnek, mint azon az estén, amint föl-alá járt a hídon a villanó mennykőcsapások között, az üvöltő szélben. Számos alkalommal mondta nekem, hogy a halál gondolata kellemes számára, amit szomorú dolog hallani egy fiatalembertől; alig lehet több, mint harminc, bár a haja és a bajsza már kissé deres. Valami nagy bánat uralkodhat rajta, és mételyezheti egész életét. Talán én is ilyen lennék, ha elveszíteném az én Flórámat… Az Ég tudja! Azt hiszem, ha ő nem lenne, akkor vajmi kevéssé érdekelne, hogy holnap északról vagy délről fúj-e a szél. Tessék, hallom, ahogy lejön a kabinlépcsőn és bezárja magát a szobájába, ami igazolja, hogy még mindig barátságtalan hangulatában van. Ágyra fel, ahogy az öreg Pepys⁴ mondaná, a gyertya kezd leégni (már használnunk kell őket, mióta visszatértek az éjjelek), és a hajósinas aludni tért, szóval nem is remélhetem, hogy másikat kapjak.

Szeptember 12: Nyugodt, tiszta nap és még mindig ugyanott vagyunk. Ami kicsiny szél van, az délkelet felől jön. A kapitány jobb kedvében van és bocsánatot kért tőlem reggelinél a durvasága miatt. Még mindig elgondolkozottnak tűnik azonban és megmaradt az a vadság a pillantásában, amibe egy felföldi belelátta volna a „megbűvöltséget” – legalábbis a főgépészünk ezt mondta nekem, és róla az járja a legénység kelta köreiben, hogy látnok és olvas az ómenekben.

Fura, hogy a babonaság ilyen hatalommal bír e fölött a keményfejű és praktikus nép fölött. Nem hinném el, hogy mekkora méreteket öltött, ha nem magam tapasztaltam volna meg. Mintaszerű járványa tört ki utazásunk során, annyira, hogy szükségét láttam, hogy nyugtató és idegerősítő fejadagokat osszak ki a szombati grogadag mellé. Az első tünet röviddel azután jelentkezett, hogy elhagytuk Shetlandet, a kormánynál lévő férfiak gyakran panaszkodtak, hogy bánatos sírást és sikolyokat hallottak a hajó nyomdokvízében, mintha követné valami, de nem tudná utolérni. Ez a képzelgés tartotta magát az egész út során, és a sötét éjszakákon, amikor megkezdődött a fókavadászat, csak nagy nehézségek árán lehetett rávenni az embereket, hogy váltsák egymást. Amit hallottak, az kétségkívül a kormánylánc nyikorgása volt, vagy valami elhaladó tengeri madár vijjogása. Számos alkalommal lettem kirángatva az ágyamból, hogy hallgassam meg, de azt hiszem fölösleges is mondanom, hogy soha nem sikerült azonosítanom semmi természetelleneset. Azonban a legénység annyira abszurd meggyőződéssel viseltetik a téma iránt, hogy reménytelen vitatkozni velük. Egyszer említést tettem az ügyről a kapitánynak, de meglepetésemre nagyon komolyan vette és valóban úgy tűnt, hogy meglehetősen nyugtalanította, amit mondtam neki. Azt gondoltam volna, hogy legalább ő felette áll az ilyen vulgáris téveszméknek.

Mindezen babonasággal kapcsolatos vizsgálódás arra a tényre enged következtetni engem, hogy Mr. Manson, a másodtisztünk, tegnap este kísértetet látott – vagy legalábbis ezt állítja, ami természetesen egy és ugyanaz. Egészen üdítő, hogy végre akad valami új beszédtémánk a medvék és bálnák végeláthatatlan rutinja után, ami annyi hónapon át kiszolgált minket. Manson esküszik, hogy a hajó kísértetjárta, és hogy egy napot sem maradna, ha lenne hová mennie. Csakugyan, a fickó nyilvánvalóan megrémült és némi klorált és kálium-bromidot kellett neki beadnom ma reggel, hogy lecsillapítsam. Meglehetősen felháborodottnak tűnt, amikor felvetettem neki, hogy kicsit jobban felöntött a garatra az előző este, és kötelességemnek éreztem megbékíteni azzal, hogy a lehető legkomolyabb arccal hallgattam végig történetét, amit tényleg nagyon őszintén és tényszerűen mesélt el.

– A hídon voltam – kezdte –, a negyedik harang körül a kutyaőrség⁵ idején, mikor éppen a legsötétebb volt az éjszaka. Volt valamennyi hold, de felhők takarták el, hogy alig lehetett látni a hajón túlra. John M’Leod, a szigonyos, mögülem jött a fokszli⁶ elejéről és valami különös zajról beszélt a hajóorr kormányféloldali részénél. Előrementem és mindketten hallottuk, néha olyan volt, mint egy pulya sírása, máskor meg, mint valami rima kesergése. Tizenhét éve járom ezt a vidéket, és soha nem hallottam olyan fókát, se időset, se kölyköt, ami ilyen hangot adott volna ki. Ahogyan a fokszli elején álltunk, előjött a Hold a felhők mögül és mindketten láttunk egy fehéres alakot mozogni a jégmezőn, éppazon irányból, ahonnan a siránkozást hallottuk. Elveszítettük egy időre szem elől, de aztán megint felbukkant a bal oldalán a hajóorrnak, éppen hogy csak ki tudtuk venni, mint valami árnyék a jégen. Elküldtem egy legényt a farba a puskákért, M’Leod meg én lementük a jégre, mert azt gondoltuk lehet, hogy egy medve. Amikor leértünk elveszítettem M’Leodot szem elől, de haladtam tovább arrafelé, amerről még mindig hallottam a siránkozást. Egy mérföldön át követtem, vagy talán tovább is, aztán körbeszaladtam egy jégbuckát, feljutottam rá, és ott állt a tetején, mintha engem várt volna. Nem tudom mi volt, de medve biztosan nem. Magas volt, fehér és sudár, és se ember nem volt, se asszony. A koponyámat teszem rá, hogy valami gonoszabb volt. A hajó felé iszkoltam amilyen gyorsan csak tudtam, és, hú de boldog voltam, amikor megint a fedélzeten találtam magam. A nevemet adtam, hogy szolgálni fogok a hajón, és a hajón is fogok maradni, de többet engem nem fog a jégen látni naplemente után.

Ez a történet, amennyire az ő szavaival el tudom mondani. Úgy vélem, hogy amit látott, annak a tiltakozása ellenére, egy ifjú medvének kellett lennie, a hátsó lábaira állva, ezt a testhelyzetet gyakran veszik fel, amikor megriasztják őket. A bizonytalan fényben e medve hasonlítana egy emberi alakra, különösen egy olyan férfi számára, akinek már valamelyest meg vannak rendülve az idegei. Bármi is volt, ez egy kifejezetten szerencsétlen közjáték, aminek szerfölött rossz hatása volt a legénységre. Még jobban elkomorultak és sokkal nyíltabban adnak hangot az elégedetlenségüknek. A kettős sérelmük, hogy elesnek a heringhalászattól, és hogy foglyul estek egy olyan hajón, amit kísértetjártának tartanak, félő, hogy valami meggondolatlanságra vezeti őket. Még a szigonyosok is, akik a legidősebbek és a legjózanabbak közöttük, csatlakoztak az általános zúgolódáshoz.

A babonásság ezen abszurd túláradását leszámítva a dolgok amúgy meglehetősen biztatóak. A torlasz, ami tőlünk délre kezdett összeállni, részben felszakadozott, és a víz olyan meleg, hogy azt kell hinnem, a Golf-áramlatok egyik ágán vagyunk, ami Grönland és a Spitzbergák között fut végig. Számos kicsi medúza és csillagcsiga van a hajó körül, szóval minden esély megvan rá, hogy „hal” legyen a láthatáron. S tényleg, egyet láttak is fújtatni vacsoraidő környékén, de olyan helyen, hogy a csónakok már nem tudtak volna utána eredni.

Szeptember 13: Egy érdekes beszélgetést folytattam az első tiszttel, Mr. Milne-nel, a hídon. Úgy tűnik, hogy kapitányunk pontosan akkora rejtély a tengerészek számára, és még a hajó tulajdonosainak is, mint nekem. Mr. Milne mesélte, hogy amikor visszatérnek egy útról, és elbocsátják a hajót, Craigie kapitány eltűnik és nem is látják viszont a következő évszak beálltáig, amikor csendesen bemegy a vállalat irodájába, és megkérdezi, hogy igényt tartanak-e a szolgálataira. Nincsenek barátai Dundee-ben, és nem is tesz úgy senki, mintha ismerné a múltját. Pozíciója csakis tengerészi képességein múlik, és a bátor, higgadt hírnevén, amit még első tiszt korában nyert el, mielőtt saját parancsnokságot bíztak volna rá. Úgy tűnik, egybehangzó vélemény róla, hogy nem skót, és hamis nevet hord. Mr. Milne szerint szimplán azért kötelezte el magát a bálnavadászat mellett, mert ez a legveszélyesebb hivatás, amit választhatott, és minden lehetséges módon keresi a halált. Számos példát hozott fel emellett, az egyik meglehetősen érdekes, amennyiben igaz. Úgy tűnik, hogy egy alkalommal nem jelent meg az irodában és helyettesítést kellett állítani a helyére. Ez az orosz–török háború idején volt. Amikor újra felbukkant következő tavasszal, hegesedő seb volt a nyaka oldalán, amit igyekezett eltakarni a kravátlijával. Hogy helyes-e az első tiszt következtetése, miszerint részt vett a háborúban, vagy sem, azt nem tudom. Az viszont tény, hogy ez egy különös egybeesés.

A szél keleti irányba fordult, de még mindig nagyon gyenge. Azt hiszem a jég is közelebb került tegnap óta. Minden oldalon makulátlan fehérség terül el, ameddig a szem ellát, amit olykor megtör egy-egy jégtorlasz sötét árnyéka. Dél felé van a kék víz keskeny sávja, ami az egyetlen menekülési útvonalunkat jelenti, s ami napról napra egyre összébb zárul. A kapitány komoly felelősséget vállal magára. Úgy hallottam, hogy a burgonyás tartály kiürült, és a kétszersült is kifogyóban van, de ő megőrizte ugyanazt a higgadt ábrázatot, és napjai döntő többségét az árbockosárban tölti, a látóhatárt pásztázva távcsövével. A hangulata nagyon változékony, és úgy tűnik, hogy kerüli a társaságot, de előző este tanúsított hevessége nem ismétlődött meg azóta.

D.U. 7:30: Határozott véleményem, hogy egy eszelős parancsnokol minket. Semmi más nem magyarázhatja Craigie kapitány rendkívüli szeszélyességét. Szerencse, hogy megőriztem utazásunk naplóját, így legalább igazolni tudjuk magunkat abban az esetben, ha végső megoldásként bármi módon korlátoznunk kellene a szabadságát. Különös módon ő maga volt az, aki felvetette az elmebaj lehetőségét a puszta excentrikusság helyett, furcsa magaviselete titkaként. Nagyjából egy órával ezelőtt a hídon állt, távcsövével fürkészve, mint általában, míg én fel-alá jártam a tatfedélzeten. A legénység döntő többsége a teáját fogyasztotta lent, mivel az őrségeket nem állítják fel rendszeresen mostanság. Elfáradván a sétálgatásba, a mellvédnek dőltem és a lebukó nap lágy fényét csodáltam, amint elterül a minket körülvevő hatalmas jégmezőkön. Ábrándjaimból egy rekedt hang szakított ki a könyökömnél, körbeperdültem és láttam, hogy a kapitány lejött és mellettem állt. A jégre bámult kifelé, s arckifejezésében a rémület, a meglepődöttség és valami az örömhöz legközelebb álló viaskodott az uralomért. A hideg ellenére kövér izzadságcseppek folytak le homlokán, és nyilvánvalóan rémült izgalom lett úrrá rajta. A végtagjain olyan remegés futott végig, mint ami az epileptikus roham szélén állókén szokott, és ajkai körül megfeszültek a vonások.

– Nézze! – zihálta, és megragadta a csuklómat, de a szemét továbbra sem vette le a távoli jégről és a fejét lassan mozgatta vízszintes irányban, mintha követne valamit, ami a látóterében mozog. – Nézze! Ott, ember, ott! A torlaszok között. Most jött elő a távolabbi mögül! Látja – látnia kell! Ott, még távolabb! Elrepül előlem, Istenem, elrepül előlem – már el is tűnt!

Az utolsó szavakat oly tömény kínban suttogta, ami soha nem fog kifakulni emlékeimből. A kötélhágcsón megkapaszkodva igyekezett felmászni a mellvéd tetejére, abban a reményben, hogy még egy utolsó pillantást vethet a távozó valamire. Ereje azonban nem bizonyult elegendőnek a próbálkozáshoz, visszatántorgott a díszterem tetőablakához, aminek lihegve és kimerülten dőlt neki. Az arca annyira fakó volt, hogy azt hittem, el fogja veszíteni az eszméletét, így abban a pillanatban lekísértem a lépcsőn a kabinokhoz, és lefektettem az egyik kanapéra. Aztán kitöltöttem neki némi brandyt, megitattam vele, ez nagyszerű hatással volt rá, visszatért a pír az arcába és remegő tagjai is lenyugodtak.

A könyökére támaszkodott és körültekintett, meggyőződvén róla, hogy egyedül vagyunk, aztán magához intett, hogy üljek le mellé.

– Maga is látta, igaz? – kérdezte még mindig ugyanazon az elfojtott, félelemtől eltelt hangon, ami annyira idegen az emberi természet számára.

– Semmit nem láttam.

A feje visszahanyatlott a párnákra.

– Nem, hogyan is láthatta volna a távcső nélkül – motyogta. – Nem láthatta. A távcső mutatta őt meg nekem, és a szerelmes szemek – a szerelmes szemek. Hallja, doki, ne engedje be az inast! Azt fogja hinni, hogy megőrültem. Csak reteszelje be az ajtót, rendben?

Felálltam, és úgy tettem, ahogy mondta. Egy ideig csöndben feküdt, szemlátomást gondolataiba merülten, aztán megint felkönyökölt és kért még némi brandyt.

– Ön nem gondolja ezt rólam, ugye, doki? – kérdezte, miközben visszatettem a palackot a kisszekrénybe. – Mondja meg nekem azonnal, mint férfi a férfinak, őrültnek gondol?

– Azt gondolom, hogy a fejébe vett valamit – válaszoltam –, ami felizgatja, és rettenetesen a kárára van magának.

– Úgy biza, pajtás! – kiabálta, a brandytől csillogó szemekkel. – Rakatnyi dolog van az én fejemben, rakatnyi! De ki tudom még számolni a szélességet és a hosszúságot, tudom használni a szögmérőt és a logaritmust sem vétem el. Nem tudná bizonyítani az őrületemet bíróság előtt, igaz?

Igen különös volt hallani, ahogy e férfi hátradőlve, hidegvérrel vitatta meg saját épelméjűsége kérdését.

– Talán nem – mondtam –, de akkor is azt gondolom, hogy a legbölcsebb amit tehet, hogy minél előbb hazamegy, és egy ideig csendes, hétköznapi életet él.

– Hazamenni, mi? – mormogta, gúnyos mosollyal arcán. – Hazabeszél, pajtás. Állapodjon meg Flórával – a csinos kis Flóra. Rossz álmok lehetnek az őrület jelei?

– Néha – válaszoltam.

– Mi még? Mik lehetnek az első jelek?

– Fejfájás, csengő fül, szem előtt pattogó szikrák, delúziók…

– Aha! Mi van azokkal? – szakított félbe. – Mit nevez delúziónak?

– Olyan dolgokat látni, amik nincsenek ott, az delúzió.

– De ott volt! – nyöszörögte magának. – Ott volt!

Felkelt, kireteszelte az ajtót és lassú, ingatag léptekkel megindult a saját kabinja felé, ahol, semmi kétségem sincs efelől, holnap reggelig maradni fog. Úgy tűnik, a szervezete borzasztó sokkot kapott, bármi is legyen az, amit látni vélt. Ez a férfi napról napra nagyobb rejtély lesz, bár attól tartok, hogy az általa sugallt megfejtés a helyes, és az ép elméjét kezdte ki valami. Nem hiszem, hogy bárminemű bűntudatnak lenne köze a viselkedéséhez. Ez az elgondolás a legnépszerűbb a tisztek között, és azt hiszem a legénység körében is, de én nem vélek felfedezni semmit, ami alátámasztja ezt. Nem úgy tűnik, mint egy bűnös ember, hanem sokkal inkább, mint akivel kegyetlen játékot játszott a szerencse, és akit inkább mártírnak kellene tekinteni, semmit bűnözőnek.

A szél délnek fordult ma este. Az Ég kegyelmezzen nekünk, ha eltorlaszolja azt a keskeny ösvényt, ami az egyetlen biztonságos visszautunk! Ahogy most helyezkedünk el az északi jégkör szélén, vagy a „gátnál”, ahogy a bálnavadászok hívják, bármilyen északról jövő szél eredményéül jég szakadozna fel körülöttünk, menekülési utat nyitva nekünk, míg a délről jövő szél összehordja mögöttünk a jeget és két jégtorlasz közé szorít minket. Megint csak azt mondom: az Ég kegyelmezzen nekünk!

Szeptember 14: Vasárnap, pihenőnap. Félelmeim beigazolódtak és a kék víz vékony sávja eltűnt délről. Semmi más nincs körülöttünk, csak a hatalmas, mozdulatlan jégmezők, különös buckáikkal és fantasztikus csúcsaikkal. Egészen borzalmas, halálos csend terül el óriási területükön. Se a hullámok morajlása, se a sirályok rikácsolása vagy a vitorlák lobogása, csak a mély, mindent átható csend, amiben zavarónak és oda nem illőnek tűnt a tengerészek morgása, csizmáik nyikorgása a fehér, fényes fedélzeten. Az egyetlen látogatónk egy sarki róka volt, ami ritka állat a jégen, de meglehetősen gyakori a szárazulaton. Azonban nem jött közel a hajóhoz, hanem miután szemrevételezett minket a távolból, gyorsan eliszkolt a jégen. Igen különös volt ez a viselkedés, mivel általában véve nem ismerik az embert, és mert kíváncsi természetűek, olyan közel szoktak merészkedni, hogy könnyűszerrel el lehet fogni őket. Bármennyire hihetetlennek is tűnik, ez az apró közjáték is rossz hatással volt a legénységre. „Ugye, szegéjny dög tübbet tud mög tübbet lát, mint tö meg éjn” – volt a hozzáfűznivalója az egyik legjobb szigonyosnak, és a többiek teljes egyetértésben bólogattak. Teljesen hiábavaló volna érvelni ilyen gyermeteg babonasággal szemben. Fejükbe vették, hogy átok ül a hajón és semmi sem fogja már őket ettől eltántorítani.

A kapitány egész nap bezárkózott, leszámítva körülbelül egy fél órát délután, amikor feljött a tatfedélzetre. Megfigyeltem, hogy azon a ponton tartotta a szemét, ahol tegnap megjelent a látomása, és felkészültem egy hasonló rohamra, de semmi nem történet. Úgy tűnt, mintha nem is érzékelne, annak ellenére, hogy ott álltam mellette. Az istentiszteletet szokott módon a főgépész olvasta fel. Furcsa szokás ez a bálnavadászhajókon, hogy az anglikán imakönyvet használják, de egyetlen tagja sincs ennek a felekezetnek sem a tisztek, sem a legénység között. Az embereink mind római katolikusok vagy presbiteriánusok, döntő többségében az utóbbi. Mivel olyan szertartásszöveg van, ami mindkettőtől idegen, így egyik sem panaszkodhat, hogy a másik kedvezményezett helyzetben lenne hozzá képest, teljes figyelemmel és áhítattal figyelnek, szóval van ebben a megoldásban valami megfontolandó.

A pompás naplementében úgy tűnt, mintha vérből való tóvá lettek volna a hatalmas jégtömbök. Soha nem láttam még csodálatosabb, s ugyanakkor hátborzongatóbb hatást. A szél újra megfordult, ha huszonnégy órán keresztül északról fog fújni, akkor végül minden rendben lesz.

Szeptember 15: Ma van Flóra születésnapja. Drága szerelmem! Jobb is, hogy nem láthatja a legénykéjét, ahogy hívni szokott engem, bezárva a jégmezők közé egy eszelős kapitánnyal és pár hétre elegendő élelemmel. Biztos vagyok benne, hogy minden reggel végigfürkészi a hajózási listát a Scotsmanben, hogy szereplünk-e a shetlandiek között. Példát kell mutatnom az embereknek, gondtalannak és vidámnak kell tettetnem magam, de Isten látja lelkem, olykor majd meghasad a szívem.

Ma tizenkilenc Fahrenheitnél állt meg a hőmérő. Alig van valamennyi szél, s az is kedvezőtlen szegletből fúj. A kapitány kiváló kedvében van, azt hiszem, azt képzeli, hogy látott valami másik óment vagy víziót – szegény ördög – az este során, mivel kora reggel meglátogatott a szobámban, s a priccsem fölé hajolva súgta „Nem delúzió volt, doki, minden rendben van!” Reggeli után megkért, hogy nézzem meg mennyi ellátmányunk maradt, aminek hozzá is láttam a másodtiszttel. Kevesebb, mint amire számítottunk. Elöl fél tartály kétszersült, három hordó sózott hús, valamint meglehetősen korlátozott mennyiségű kávébab és cukor áll. A hátsó raktérben még elég sok luxuscikk volt, úgymint lazackonzerv, levesek, babos birkagulyás etc, de ezek nem fognak sokáig kitartani, egy ötvenfős legénységnél. Az éléskamrában két hordó liszt van és kifogyhatatlan mennyiségű dohány. Mindent összevetve körülbelül annyi, hogy fél adagon tartsuk a legénységet tizennyolc vagy húsz napig – tovább nem.

Amikor ezt jelentettük a kapitánynak elrendelte, hogy minden lelket toborozzunk össze, és beszédet intézett hozzájuk a tatfedélzetről. Soha nem láttam őt daliásabban. Magas termetével, erős alkatával, és sötét, élénk arcával, mintha csak parancsnoklásra teremtették volna, és olyan higgadt, tengerészféle módon fejtette ki helyzetünket, ami megmutatta, hogy tudatában van a veszélynek, de egyben rajta tartja a szemét minden menekülési lehetőségen.

– Fiaim – mondta –, most kétségkívül azt gondoljátok, hogy én hoztalak titeket ebbe a kutyaszorítóba, ha kutyaszorító egyáltalán, s néhányatoknak a begyében lehetek emiatt. De észben kell tartanotok azt is, hogy egyetlen évszakban, egyetlen hajó sem tér vissza erről a vidékről annyi olajpénzzel, mint a vén Sarkcsillag, és mindegyikőtök megkapta belőle a jussát. Nyugalommal magatok mögött hagyhatjátok az asszonyaitokat, míg más szegény ördögök hazamennek, és azt látják, koldusbotra került a babájuk. Ha hálásak vagytok nekem az egyikért, legyetek hálásak a másikért is, és akkor kvittek vagyunk. Voltunk már vakmerő úton ezelőtt, és sikerrel jártunk, ha most ez eredmény nélkül zárulna, akkor se lenne semmi okunk rá, hogy siránkozzunk. Ha a legrosszabbra is kerülne sor, akkor is el tudunk jutni a szárazföldre a jégen, és felhalmozhatunk elég készletet a fókákból, hogy életben maradjunk tavaszig. De nem fog eddig fajulni, viszont fogjátok látni a skót partokat, mielőtt kitelne a harmadik hét. Most mindenkinek fél adagra kell szorítkozni, testvériesen megosztozva egymással, nem jár senkinek kedvezmény. Ne csüggedjetek el és meg fogjátok állni a helyeteket éppen úgy, ahogy megálltátok már más veszélyes helyzetben is korábban.

E néhány egyszerű szó csodálatos hatással volt a legénységre. Elfeledték korábbi népszerűtlenségét, és az öreg szigonyos, akit már említettem babonássága végett, három hangos hurrát kurjantott, amihez lelkesen csatlakozott mindenki.

Szeptember 16: A szél észak felé fordult az este során, a jég felhasadozás tüneteit mutatja. A legénység jó kedélyű, annak ellenére, hogy kurtított adagokra kellett őket fogni. A gépházban egy pillanatra sem engedik ki a gőzt a kazánból, hogy késlekedés nélkül meg tudjunk ragadni bármilyen szökési lehetőséget. A kapitány túláradóan jó hangulatban van, bár még mindig megőrizte azt a „megbűvölt” arckifejezést, amiről már említést tettem. Ez a kirobbanó vidámság még jobban összezavar engem, mint a korábbi komorsága. Nem értem. Azt hiszem, már említettem naplóm korábbi részében egyik különcségét, miszerint soha senkinek sem engedi meg, hogy belépjen a kabinjába, ragaszkodik hozzá, hogy önmagának vesse meg az ágyát, és minden más munkát is magának lát el. Meglepetésemre ma odaadta nekem a kulcsot, hogy menjek le és jegyezzem le az időt a kronométerénél, amíg ő megméri a nap magasságát délben. Kicsi, kopár szoba, egy mosdótál van benne és néhány könyv, semmi más fényűző, leszámítva pár képet a falon. Ezek döntő többsége olcsó olajnyomat, de volt közöttük egy akvarell vázlat egy fiatal hölgy arcáról, ami megragadta a tekintetemet. Egyértelműen egy portré volt és nem azok közül a cicomás női szépségek közül való, amit annyira kedveltek a tengerészek. Egyetlen művész sem lett volna képes saját kútfőjéből kiötölni a karakteresség és gyengédség ilyen sajátos egyvelegét. A pilledt, álmatag tekintet, leereszkedő szempillákkal, és a széles, mély homlok, amit nem barázdált elgondolkodás vagy aggodalom, erős kontrasztban állt az éles vonalú, kiemelkedő állal, és az eltökéltséget sugárzó alsó ajakkal. Az egyik alsó sarokban ez állt: M. B. æt. 19. Hogy valaki tizenkilenc évnyi rövid élet alatt ilyen erős akaratra tegyen szert, mint amit ezen az arcon megragadtak, szinte hihetetlennek tűnt számomra. Különleges nő lehetett. Vonásai annyira lenyűgöztek engem, annak ellenére, hogy csak egy futó pillantást vetettem rájuk, hogy ha piktor lennék, vonalról vonalra vissza tudnám adni őket e napló lapján. Azon tűnődöm, hogy vajon milyen szerepet játszhatott a kapitányunk életében. A fekvőhelye végébe függesztette a képét, hogy mindig a szeme előtt legyen. Ha kevésbé lenne zárkózott ember, akkor még szóba is hozhatnám neki a kérdést. Egyéb említésre méltó nem volt a kabinjában – egyenzakók, tábori szék, kicsiny távcső, tubákos szelence, és számos pipa, közöttük egy keleti vízipipa, ami egyébként némileg alátámasztja Mr. Milne történetét a háborúban való részvételéről, még ha a kapcsolódás meglehetősen távoli is.

D.U. 11:20: A kapitány épp most tért nyugovóra, miután hosszú és érdekes társalgást folytattunk mindenfélékről. Ha éppen úgy akarja, akkor a legkitűnőbb társaság tud lenni, rendkívül olvasott és megvan az a képessége, hogy hatásosan tud érvelni a véleménye mellett, anélkül, hogy dogmatikus volna. Utálom, ha rálépnek az intellektuális tyúkszememre. A lélek természetéről beszélt, és mesteri módon vázolta Arisztotelész és Platón nézeteit a témával kapcsolatban. Úgy látszik, vonzódik Püthagorasz tanai és a metempszichózis⁷ iránt. Miközben ezekről beszélgettünk, érintettük a modern spiritizmus tárgyát is, és némi élcelődő utalást tettem Slade csalásaira⁸, amire ő, meglepetésemre, egészen mély meggyőződéssel figyelmeztetett engem, hogy ne tévesszem össze az ártatlanokat a bűnösökkel, azzal érvelvén, hogy ez pont annyira lenne logikus, mint a kereszténységet tévedésnek mondani Júdás miatt, ki megvallotta a hitet, de mégis gonosztevő volt. Röviddel ezután jó éjt kívánt és visszatért a szobájába.

A szél kezd feléledni, és folyamatosan északról fúj. Az éjszakák már oly sötétek, mint Angliában. Remélem, a holnap elhozza szabadulásunkat fagyos béklyóinktól.

Szeptember 17: Már megint a mumus. Hála az Égnek, hogy erősek az idegeim! Ezeknek a jóembereknek a babonássága, és a részletekbe menő beszámolóik, amiket a legnagyobb buzgalommal és meggyőződéssel képesek előadni, bármilyen embert elrettentene, aki nincs hozzászokva a viselt dolgaikhoz. Több változata is létezik a történetnek, de összegezve a lényegük, hogy valami rémisztő röpködött egész este a hajó körül és peterheadi Sandie M’Donald, és shetlandi „hosszú” Peter Williamson is látta, akárcsak Mr. Milne a hídon – így, hogy három tanú is volt, sokkal nagyobb ügyet tudnak belőle csinálni, mint amekkorát a másodtiszt. Beszéltem Milne-nel reggeli után, és mondtam neki, hogy fölötte kellene állnia az ilyen badarságoknak, és hogy tisztként jobb példát kellene mutatnia. Baljóslatúan ingatta viharvert fejét, de jellegzetes óvatossággal válaszolt:

– Tán igen, tán nem, doktor – mondta –, nim mondtam éjn széjlemnek. Nim komálom éjn különöst a tengeri réjmekt meg a fajtájukat, de nimeggyen aszondják látták is, hallották is. Nim réjmülök éjn meg egykünnyen, de tán a maga víre ís meffagyna, ha a nappali fínyesség helyt, völem lött vóna mút este oszt látta vón a réjmületes alakot, féhíren és borzadájossan, hun itt, hun ott, sírva, keseregve a sütéjtben, min szopós bárány anja nélkül. Nim mundná ily sebessen „asszonybeszéjdnek” akkó, meghiszem.

Láttam, hogy fölösleges vitatkoznom vele, így arra szorítkoztam, hogy megkértem őt szépen, személyes szívességként szóljon nekem legközelebb, amikor előtűnik a lidérc – kérésemet sűrű imák közepette fogadta el, hogy reméli nem fog erre sor kerülni.

Úgy lett, ahogy reméltem, a mögöttünk lévő fehér sivatagot minden irányba szertefutó vékony vízhálózat tördeli szét. A mai nap a 80° 52’ szélességnél ért minket, amiből látszik, hogy erős déli áramlat mossa a jeget. Amennyiben a szél ilyen kedvező marad, akkor éppen olyan gyorsan fel fog töredezni, mint ahogyan keletkezett. Jelenleg nem tudunk mást csinálni, mint eregetni a füstöt dohányunkból és remélni a legjobbakat. Eléggé hamar fatalista leszek, amikor olyan bizonytalan dolgokkal kell számolnunk, mint a szél és a jég, az embernek nem nagyon marad más választása. Talán az arámi sivatagok szele és homokja volt az is, ami arra a szokásukra késztette Mohamed eredeti követőit, hogy fejet hajtsanak a kiszmetnek.

A kísértethíreknek nagyon rossz hatása van a kapitányra. Attól tartottam, hogy felzavarhatják érzékeny lelkét, és igyekeztem elhallgatni előle ezeket az abszurd történeteket, de sajnos hallotta, amint az egyik tengerész célozgatott rá, és ragaszkodott hozzá, hogy tájékoztatva legyen. Ahogy gondoltam, ez szélsőséges formájában hozta elő a látens elmebaját. Alig tudom elhinni, hogy ez ugyanaz az ember, aki tegnap este a leghiggadtabb véleménnyel és éleslátással értekezett velem filozófiáról. Oda-vissza nyargal a tatfedélzeten, mint valami ketrecbe zárt tigris, olykor megáll, hogy sóvárogva nyújtogassa a kezét, és türelmetlen pillantásokat szegezzen a jégre. Folyamatosan magában motyog, egyszer pedig így kiáltott föl: „Már nemsoká, szerelmem – nemsoká!” Szegény ördög, szomorú dolog egy bátor tengerészt és művelt úriembert ilyen állapotba süllyedve látni, és belegondolni, hogy a képzelet és rémképek ennyire megijeszthetnek egy elmét, ami számára az igazi veszély csupán az élet sója. Volt-e már valaha ember ilyen helyzetben, mint én, egy elmebeteg kapitány és egy kísértetlátó tengerész közé rekedve? Néha azt gondolom, hogy én vagyok az egyetlen tényleg épelméjű ezen a hajón – a második gépészt leszámítva, aki amolyan megfontolt alkat, a Vörös-tenger összes ördöge sem érdekelné, amíg békén hagyják és nem nyúlnak a szerszámaihoz.

A jég még mindig sebesen szakadozik, és minden esély megvan rá, hogy holnap reggel már el tudjunk indulni. Azt fogják hinni otthon, hogy mindezen velem megesett furcsaságokat csak kitaláltam, amikor majd elmesélem nekik.

D.U. 12: Alaposan megrémültem, de már összeszedettebbek érzem magam, hála a leerőltetett pohár brandynek. Bár alig vagyok most önmagam, mint ezt a kézirat is bizonyítani fogja. Az a helyzet, hogy egy nagyon különös élményben volt részem, és kezdek kételkedni abban, hogy jogosan bélyegeztem mindenkit eszelősnek a hajón, csak azért, mert azt állították, hogy olyan dolgokat láttak, amik a józan eszem számára értelmetlennek tűntek. Pfff! Bolond vagyok, hogy egy ilyen ennyire felzaklat, s mégis, mindezen korábbi riadalmak után, fokozott jelentősége van, mert már nem tudom se Mr. Manson, se a tengerész történetét cáfolni, így, hogy átéltem azt, amin korábban gúnyolódtam.

Utóvégre nem volt annyira rémisztő – csak egy zaj, semmi több. És nem várhatom el senkitől, aki e sorokat olvassa, ha olvasni fogja valaha valaki, hogy együtt érezzen velem, vagy, hogy megértse, milyen hatást gyakorolt rám akkor. Befejeztük az étkezést, és felmentem a fedélzetre, hogy békésen pipázgassak elalvás előtt. Nagyon sötét volt az éjszaka – annyira sötét, hogy az oldalcsónak alatt állva alig láttam a tisztet a hídon. Azt hiszem említettem már a rendkívüli csendet, ami uralja e fagyott vizeket. A világ más szegleteiben, legyenek bár éppennyire sivárak, van némi parányi vibrálás a levegőben – egy halk zúgás, származzék emberek távoli tanyáiból, a fák leveleitől, madarak szárnycsapásaitól, vagy éppen a földet fedő fűszálak alig hallható susogásától. Lehet, hogy nem érzékeljük tudatosan e zajokat, de érzékelnénk a hiányukat, ha nem lennének. Csak itt lehetséges, ezeken a sarkköri vizeken, hogy egy rezzenetlen, kifürkészhetetlen csend erőszakolja mindenkire magát teljes borzasztó valóságával. Egyszeriben azon veszed észre magad, hogy a dobhártyád azért küzd, hogy elkapjon egy apró mormogást, és mohón irányítja a figyelmedet bármilyen véletlen zajra a hajón. Ebben az állapotban voltam a hajókorlátra dőlve, amikor egy kiáltás szállt föl a jégről, szinte közvetlenül alattam, élesen és sivítóan hasított a csendes éji levegőbe, oly hangfekvésről indulva, legalábbis így tűnt nekem, amit egy primadonna sem érne el soha, és onnan lépcsőzve egyre feljebb és feljebb, amíg egy hosszú fájdalomrikoltássá nem állt össze, ami akár egy elveszett lélek utolsó sikítása is lehetett volna. A hátborzongató sikoly még mindig a fülemben cseng. Bánat, elmondhatatlan bánat volt benne, és erős sóvárgás, s mégis, mindezek mellett az ujjongás egy-két eltévelyedett hangjegye is. Szinte mellettem süvített a sikoly, mégis, semmit nem tudtam kivenni, amikor a sötétséget kezdtem pásztázni. Vártam egy keveset, de nem ismétlődött meg a zaj, így lementem a fedélzetről, soha nem volt még megrendítőbb élményben részem eddigi életem során. Ahogy jöttem lefelé a lépcsőn, Mr. Milne-nel találkoztam, aki azért jött, hogy leváltsa az őrséget.

– Ej, doktor – mondta – tán csak asszonybeszéjd ez, egaz-e? Hallotta é rikultani? E csak babonásság? Nem-e?

Kötelességemnek éreztem, hogy bocsánatot kérjek ettől az őszinte, derék embertől, és hogy elismerjem, épp annyira össze vagyok zavarodva tőle, mint ő volt. Talán holnap másképpen fog festeni az egész. Most alig merem leírni mindazt, ami a fejemben van. Újraolvasván ezt az elkövetkezendő napokban, mikor már nem béklyóznak le ezek a találgatások, minden bizonnyal meg fogom vetni magam, amiért ilyen gyenge voltam.

Szeptember 18: Nyugtalan és gyötrelmes éjszaka áll mögöttem, még mindig kísért az a különös zaj. A kapitány sem úgy fest, mintha sokat pihent volna, az arca elkínzott volt, a szemei véreresek. Nem beszéltem neki a tegnapi kalandomról, és nem is áll szándékomban. Már így is nyughatatlan és izgatott, feláll, leül, és szemlátomást teljesen képtelen egy helyben maradni.

Remek hasadék nyílt a jégtorlaszon ma reggel, ahogy vártam, bevonhattuk a jéghorgonyt, és körülbelül tizenkét mérföldet hajóztunk dél-délnyugati irányba. Aztán utunkat állta egy jégtábla, ami legalább akkor volt, amint azok, amiket magunk mögött hagytunk. Teljesen elzárja a továbbhaladásunkat, így nem tudunk mást tenni, mint megint lehorgonyozni és megvárni, hogy feltöredezzen, ami valószínűleg meg fog történni huszonnégy órán belül, ha kitart a szél. Számos hólyagos fóka úszott a vízen, egyet ki is lőttek, hatalmas jószág volt, tizenegy láb hosszú. Ezek vad, harcias állatok, és állítólag méltó ellenfelei egy medvének is. Szerencsére lomhák és ügyetlenek a mozdulataik, így viszonylag veszélytelen a jégen megtámadni őket.

A kapitány kétségkívül nem gondolja azt, hogy túl vagyunk minden nehézségen, bár az kifürkészhetetlen számomra, hogy miért kellene ilyen komor arcot vágnia jelen helyzetünkben, mivel mindenki más a hajón úgy látja, hogy csodálatos menekülésünk volt és szinte biztosan nyílt tengerre fogunk érni holnap.

– Feltételezem, úgy véli, doki, hogy innentől minden rendben lesz? – mondta, mikor összeültünk vacsora után.

– Remélem – válaszoltam.

– Nem szabad elbíznunk magunkat – de semmi kétség, igaza van. Mindannyian igaz szerelmünk karjaiban leszünk hamarosan, igaz pajtás? De nem szabad elbíznunk magunkat – nem szabad.

Csendben ült egy ideig, tűnődve lóbálta a lábát előre-hátra.

– Nézze – folytatta –, veszélyes hely ez, még a legjobb arcát mutatva is –, álnok, veszélyes hely ez. Tudok embereket, akik igen hirtelen vesztek oda ezeken a vidékeken. Néha elég egy botlás, egyetlen botlás, és máris egy hasadék mélyén találja magát, aztán csak egy buborék mutatja majd a zöld vízen, hogy hol süllyedt el. Fura dolog ez – folytatta ideges nevetéssel –, de azok alatt az évek alatt, mióta ezt a vidéket járom, egyszer sem gondoltam arra, hogy végrendelkezzek, nem mintha lenne bármi különösebb, amit hátrahagyhatnék, de amikor az embert veszély fenyegeti, akkor mindenre fel kell készülnie, nem így gondolja?

– Bizonyosan – válaszoltam, miközben azon tűnődtem, hogy mi az ördögre akar kilyukadni.

– Nyugodtabb, ha tudja, hogy minden el van rendezve – folytatta. – Nos, ha bármi történne velem, akkor remélem, gondoskodik mindenről helyettem. Nem sok minden van a kabinomban, de szeretném, ha mindent eladnának, és a pénzt elosztanák a legénység között, ugyanolyan arányban, mint az olajpénzt. Szeretném, ha a kronométert megtartaná magának, utunk csekély emlékeként. Természetesen mindez csak puszta elővigyázatosság, de gondoltam, megragadom az alkalmat, hogy elmondjam magának. Ugye számíthatok magára, ha úgy adódik?

– Természetesen – válaszoltam –, és mivel így határozott, én is…

– Maga! Maga! – szakított félbe – Magával minden rendben. Mi az ördög a maga baja? Na, nem akartam indulatos lenni, de nem bírom hallgatni, ha egy fiatal legénynek, aki még alig kezdett el élni, a halálon jár az esze. Menjen fel a fedélzetre és szívjon némi friss levegőt a tüdejébe, ahelyett, hogy badarságokat beszél itt a kabinban és arra késztet engem, hogy én is így tegyek.

Minél többet gondolkozom a beszélgetésünkön, annál kevésbé tetszik nekem. Miért rendezi el minden ügyét valaki, éppen akkor, amikor úgy tűnik, hogy megússza a veszélyt? Kell lennie valami rendszernek az őrületében. Lehet, hogy az öngyilkosságot fontolgatja? Emlékszem arra az esetre, amikor az önmagunk elpusztításáról beszélt mély és őszinte elborzadással. Mindezek ellenére rajta tartom a szemem, s bár nem erőszakolhatom rá magam a kabinja magányában, legalább arra ügyelni fogok, hogy a fedélzeten legyek mindaddig, amíg ő is ott van.

Mr. Milne csak legyint az aggályaimra és azt mondja, hogy ez csak „a főnök bogara”. Ő maga kifejezetten rózsásnak látja helyzetünket. Szerinte a holnaputáni napon már magunk mögött hagyjuk a jeget, két napra rá elhagyjuk a Jan Mayen-földet és alig több mint egy héten belül már a láthatáron lesz Shetland. Remélem nem túlzottan bizakodó. A véleménye jól ellensúlyozza a kapitány borús elővigyázatosságát, és vén, sokat látott tengerész, aki megfontolja a szavait, mielőtt kimondja őket.

* * * * *

Végül elért minket a régóta küszöbön álló katasztrófa. Nem is tudom, hogy mit írjak. A kapitány eltűnt. Talán visszatér még élve hozzánk, de nagyon félek, nagyon félek. Reggel hét óra van, szeptember 19-e reggel. Az egész estét azzal töltöttem, hogy az előttünk lévő hatalmas jégmezőt fésültem át egy tengerészcsapattal, abban a reményben, hogy bármi nyomát fogjuk lelni, de hiába. Megpróbálok beszámolni a körülményekről, amik az eltűnéséhez vezettek. Ha valaha is valaki olvasni fogja e sorokat, akkor bízom benne, hogy figyelembe fogja venni, hogy nem szóbeszédek és találgatások alapján írom mindezt, hanem én, egy épelméjű, tanult férfi, pontos leírást adok arról, ami a saját szemem előtt játszódott le. Következtetéseim a sajátjaim, de a tényekért nem vállalhatok felelősséget.

A kapitány kiváló kedvében volt a beszélgetésünk után, amiről már számot adtam. Bár idegesnek és türelmetlennek tűnt, gyakorta váltott testhelyzetet és összevissza vitustáncot jártak a lábai, ami néha jellemző rá. Egy fertályóra alatt hétszer ment fel a fedélzetre, hogy aztán pár sietős lépés után megint lemenjen. Követtem őt minden egyes alkalommal, láttam ugyanis valamit az arckifejezésében, ami megerősített engem abban az elhatározásomban, hogy ne tévesszem őt szem elől. Úgy látszik észrevette, hogy milyen hatással volt rám a viselkedése, mert eltúlzott jókedvvel, harsányan kacagott a legkisebb tréfán is, próbálta elűzni az aggodalmaimat.

Vacsora után megint kiment a hajófarra, vele tartottam. Az éjszaka sötét volt és nagyon csendes, leszámítva a szél bánatos fütyülését az árbocrudak között. Egy hatalmas felleg ért fölénk északnyugatról, maga elé nyújtott összevissza karjai a hold arca elé sodródtak, ami így alig világlott ki a felhőcafatok rései közül. A kapitány sietős léptekkel nyargalt fel-alá, látván, hogy végig a nyomában vagyok, odajött hozzám és célzást tett arra, hogy inkább lent kellene lennem, ami, mint az sejthető, csak megerősített abban az elhatározásomban, hogy a fedélzeten maradjak.

Azt hiszem, ezek után teljesen megfeledkezett a jelenlétemről, csendesen állt a tatkorlátnak dőlve, pillantását a nagy jégsivatagra szegezte, aminek egy részét árnyék fedte, míg másik része homályosan csillogott a holdfényben. Számos alkalommal láttam mozdulataiból, hogy az óráját nézi, és egyszer valami rövid mondatot mormogott, amiből csak egy szót tudtam elcsípni „készen”. Meg kell vallanom, hogy hátbotzongató érzés kerített hatalmába, ahogy ennek a magas férfinak figyeltem a sötétből előderengő alakját, pontosan úgy nézett ki, mint aki találkára készül. De kivel lenne a légyott? Föltámadt bennem a gyanú halovány árnyéka, ahogy elkezdtem egyik tényt a másikhoz illeszteni, de teljesen felkészületlenül ért a folytatás.

Hirtelen egész testében megfeszült, amiről arra következtettem, hogy láthatott valamit. Mögé settenkedtem. Heves, kutakodó pillantással meredt az egyik ködgomolyagra, amit hirtelen a hajó irányába fújt a szélt. Bizonytalan vonalú, ködszerű alak volt, pontos forma nélkül, ahogy a fény rávetült, néha jobban látszott, néha kevésbe. Egy halovány felhőfátyol éppen megfosztotta a holdat teljes ragyogásától, eltakarta, mintha egy szellőrózsa lepellevele lenne.

– Jövök, kedvesem, jövök! – kiáltotta a kapitány, elmondhatatlanul gyengéd és megindult hangon, mint valaki, aki rég vágyott szerelmi záloggal kedveskedik szerelme tárgyának, amit megadni éppoly kellemes, mint fogadni.

Ami ezután jött, egy pillanat alatt történt. Lehetetlen volt közbeavatkoznom. Egy ugrással a habvéd tetején termett, a következővel már a jégen volt, majdnem közvetlenül a ködös alkat lábánál. Előrenyújtotta a kezét, mintha a karjaiba akarná zárni, s így, kitárt karokkal és szerelmes szavakkal az ajkán rohant bele a sötétségbe. Én mindvégig dermedten és mozdulatlanul álltam, hunyorogva követve a szememmel az eltűnő alakját, amíg hangja el nem veszett a távolban. Nem hittem volna, hogy még viszontlátom, de egy pillanatra felragyogott a felhős égbolt parányi résén a Hold és megvilágította a hatalmas jégmezőt. Akkor megláttam sötét alakját, de már nagyon messze járt és boszorkányos sebességgel inalt át a fagyott síkságon. Ez volt az utolsó futó pillantás, amit elkaphattunk belőle – talán az utolsó, amiben valaha részünk lesz. Csapatot szerveztünk a követésére, csatlakoztam hozzájuk, de az emberek félszívvel álltak neki, és nem találtunk semmi. Pár órán belül összeállítunk egy másikat. Miközben e sorokat írom, alig hiszem, hogy nem álmodok, vagy nem vergődők rettenetes rémálmok között.

D.u. 7:30: Nemrég tértünk vissza holtfáradtan és kimerülten egy újabb sikertelen keresés után. A kapitány sehol. A jégmező hatalmas kiterjedéssel bír, legalább húsz mérföldet tettünk meg a felszínén, de még mindig nem láttuk a végét. Annyira erős volt nemrég a fagy, hogy a frissen hullott hó is gránitkeménnyé fagyott, máskülönben tudtuk volna követni benne a nyomait. A legénység aggódik, és azt szorgalmazzák, hogy szedjünk horgonyt és hajózzunk a jégmező körül délnek, mivelhogy a jég feltöredezett este és a láthatáron már kivehető a tenger. A legfőbb érvük, hogy Craigie kapitány már minden bizonnyal halott és mindannyian az életünket kockáztatjuk hasztalanul, ha itt maradunk, mikor megadatott, a menekülés lehetősége. Mr. Milne és én nagy nehézségek árán tudtuk csak meggyőzni őket, hogy várjunk holnap estéig, és szavunkat kellett adnunk, hogy semmiképpen sem fogjuk ennél tovább húzni az indulásunkat, így felvetettük, hogy aludjunk most pár órát, aztán indítsunk egy utolsó keresést.

Szeptember 20., este: Ma dél felé indultunk el egy csapattal a jégmező felderítésére, míg Mr. Milne északnak vette az irányt. Körülbelül tíz-tizenkét mérföldet haladtunk, anélkül, hogy bármi élőlény nyomát láttuk volna, leszámítva azt az egyetlen madarat, ami hosszasan csapkodott felettünk, és a röpte alapján, azt gondolom sólyom lehetett. A déli széle a jégmezőnek hosszú sávban vékonyodott el, ami a tengerbe fut bele. Amikor ennek a nyúlványnak a tövéhez értünk az emberek megálltak, de könyörögtem nekik, hogy folytassuk utunkat a legvégéig, hogy nyugalmat lelhessünk a tudattól, hogy minden követ megmozgattunk.

Alig mentünk száz yardot, amikor a peterheadi M’Donald elkiáltotta magát, hogy lát valami előttünk, és arra szaladt. Mi is megpillantottuk, és ugyancsak nekiiramodtunk. Először csak egy alaktalan folt volt a fehér jégen, de ahogy rohantunk együtt felé, egyre inkább egy férfi alakját öltötte föl, később annak a férfinek az alakját, akit kerestünk. Arccal lefelé feküdt egy fagyos ároknál. Parányi jégszilánkok és hópihék fedték be, és csillámlottak sötét tengerészzubbonyán, ahogy ott feküdt. Amint közelebb értünk egy kósza szélfuvallat felkapta ezeket a pelyheket és örvényébe fogta őket, kavarogtak a levegőben, majd lefelé szállingóztak, aztán megint a légáramlatba keveredtek és a tenger irányába iramlottak sebesen. Számomra nem tűnt többnek, mint örvénylő hónak, de több társam is állította, hogy egy nő alakját öltötte magára, a holttest felé hajolt, megcsókolta, majd tovasietett, a jégmezőn át. Megtanultam, hogy ne fitymáljam le senki véleményét, legyen az bármilyen furcsa is. Ami bizonyos, hogy Nicholas Craigie kapitánynak nem volt fájdalmas halála, mert széles mosoly terült el elkékült és meggyötört arcán, és szélesre voltak tárva a karjai, mintha ama különös látogatót ölelné, aki a síron túli komor világba szólította.

Még délután eltemettük, a hajó lobogójába csavarva és egy harminckét fontos ágyúgolyóval a lábán. Én tartottam a temetési szertartást, miközben a tengerészek úgy sírtak, mint a gyerekek, rengetegen voltak közöttük, akik sokat köszönhettek a jó szívének, és most mutatták ki ragaszkodásukat, amit különös magaviselete korábban nem tett lehetővé. Tompa, komor csobbanással távozott a hajórácson, s ahogy néztem a zöld vízben, láttam őt süllyedni, lejjebb, lejjebb és lejjebb, amíg nem volt más, csak egy kicsiny hunyorgó folt a végtelen sötétség peremén. Aztán már ennyi sem, teljesen eltűnt. S ott is fog feküdni, titkaival és bánataival és rejtélyeivel, mind a szívébe temetve, egészen ama nagyszerű napig, mikor a tenger visszaadja halottait és Nicholas Craigie előjön a jégből, mosollyal arcán és üdvözlésre tárt, dermedt karjaival. Imádkozom, hogy több boldogságban legyen része abban az életben, mint amennyi ebben jutott neki.

Nem fogom folytatni a naplómat. Az utunk szabad és tiszta, és a nagy jégmező nemsoká nem lesz több, mint emlék. El kell telnie némi időnek, míg túlteszem magam a közelmúlt eseményei által okozott megrázkódtatásokon. Nem hittem volna mikor elkezdtem lejegyezni utazásunkat, hogy így kell majd befejeznem. Magányos kabinomban írom ezeket a záró sorokat, néha meg-megremegve és azt képzelve, hogy egy halott ember ingerülten iramló lépteit hallom a fedélzeten magam fölött. Felkerestem a kabinját ma este, mint azt kötelességem diktálta, számba véve az ingóságait, hogy aztán hivatalos feljegyzés készülhessen róluk. Semmi sem változott korábbi látogatásom óta, leszámítva, hogy az általam említett kép, ami az ágya végében függött, ki lett metszve késsel a keretéből és nyomtalanul eltűnt. A különös események láncolatának ezen utolsó szemével zárom a Sarkcsillag útinaplóját.

[Megjegyzés id. Dr. John M’Alister Ray tollából: – Elolvastam fiam elbeszélésében a szokatlan eseményeket, amik a Sarkcsillag kapitányának halálához kapcsolhatóak. Bízom benne, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy leírja, mi több, határozottan meg vagyok győződve, mivel acélidegzetű és képzelgésre nem hajlamos férfinak ismerem, aki szigorúan ragaszkodik az igaz beszédhez. Mégis, e történet, látszat szerint, oly homályos és oly valószínűtlen, hogy sokáig elleneztem a kiadatását. Pár napja azonban olyan független tanúvallomást kaptam, ami egészen más megvilágításba helyezte az ügyet. Edinburghbe utaztam, hogy részt vegyek a Brit Orvosi Társaság találkozóján, amikor véletlenül összefutottam Dr. P-vel, vén cimborámmal és kollégámmal, aki most a devonshire-i Saltashban praktizál. Amikor fiam élményeiről meséltem neki, állította, hogy ő ismeri azt a férfit, és azzal folytatta, nem kis meglepetésemre, hogy a naplóban adott leíráshoz hihetetlenül hasonlatosat vázolt maga is, annyi különbséggel, hogy ő egy fiatalembert írt le. Beszámolója szerint egy kirívó szépségű hölgy volt a jegyese, ki a cornwalli parton élt. Miközben ő a tengert járta, jegyese különös borzalmak közepette hunyt el.]

Pócsi István fordítása

¹ A hajó jobb oldala.

² A szerző azért emeli ki, hogy a Spitzbergáknál lévő Amszterdam-szigetről beszél, mert kettő van belőle. A szóban forgót 1614-ben népesítették be dán telepesek, majd 1660-ban hagyták el végleg, a másik francia fennhatóság alá tartozik és pont a bolygó átellenes pontján található; a francia déli és antarktiszi területekhez tartozik.

³ A bálnavadászok a bálnákat nem a testhosszuk, hanem a halcsontjuk mérete alapján mérik.

⁴  Samuel Pepys (1633-1703), naplóíró, a 17. századi Anglia mindennapos életének kimeríthetetlen bőségű forrása.

⁵ A hajókon az őrség múlását a félóránként megkonduló harangszó jelzi. Az angol szövegben található „middle watch” „kutyaőrség” fordítása azonban csak akkor helyes, ha azt feltételezzük, hogy a háromosztatú őrségrendszert használták a Sarkcsillagon, ami nem a bevett a brit tengerészetnél. A hagyományos felosztás esetén ugyanis a helyes fordítás a „középőrség”, vagy „merész őrség” volna, de mivel a szerző jelzi, hogy rövidítették a strázsákat, valószínűsíthetjük, hogy a hármas felosztást használták éppen a hajón.

⁶ A hajóorrban lévő legénységi lakótér, az angol „forecastle” szóból.

⁷ Lélekvándorlás, legközelebbi fordításban „a lélek más testbe jutása”. Az első ógörög filozófus, akinek tanaiban jelentkezik, a szüroszi Phereküdész volt, Püthagorasz mestere.

⁸ Henry Slade (1835-1905). Korának egyik leghíresebb és leghírhedtebb spiritisztája, aki bejárta egész Európát és az Egyesült Államokat is. 1876-ban csalás vádjával elítélték Angliában, de valójában többet profitált a per okozta hírverésből, mint amennyit veszített rajta. Karrierje 1901-ben tört derékba, amikor utcai rablás áldozata lett és sérülései nyomán jobb oldalára lebénult, végül elhatalmasodott rajta a depresszió és az alkoholizmus. 1905-ben nincstelenül halt meg egy michigani szanatóriumban.