Saki (H. H. Munro)
Sredni Vasthar
Conradin tízéves volt, és az orvos véleménye szerint
legfeljebb ha öt éve lehetett még hátra. Az orvos sima modorú, de fásult ember
volt, nem sokat adtak a szavára, ám szakvéleményét megerősítette Mrs. de Ropp is, akinek a szavára viszont annál többet adtak. Mrs.
de Ropp Conradin nénje és
egyszersmind gyámja volt, s a fiú szemében ő jelentette a világmindenség
valóságos, szükséges és kellemetlen háromötödét. A világ fennmaradó kétötöde Conradinban magában és ábrándjaiban halmozódott fel, s
szüntelen ellentmondásban élt az előbb említett hányaddal. Gonradin
úgy gondolta, egyszer, nem is olyan sokára, megadja majd magát a súlyos és
szükséges rossznak: a betegségnek, az egészségét óvó rendszabályoknak és a
nyúlós unalomnak. Ha nincs csapongó képzelete, mely a magánytól még szárnyakat
kapott, már régen megadta volna magát.
Mrs. de Ropp soha, de soha, még a legőszintébb pillanataiban sem
vallotta be magának, hogy nem szereti Conradint, bár
meglehet, halványan derengett benne, hogy Conradin
útjait keresztezni, erőszakkal a fiú "javát akarni" nem is olyan
kellemetlen foglalatosság. Conradin elszántan, tiszta
szívéből gyűlölte őt, ám ezt tökéletesen leplezte. Kevéske örömei különös
zamatot kaptak, ha velük gyámját bosszanthatta; képzeletének birodalmából is
kirekesztette, mint holmi tisztátalan dolgot, ami érdemtelen arra, hogy oda
bebocsátást nyerjen.
vajmi kevés
szórakozása akadt Conradinnak a kihalt, unalmas
kertben, ahol akármelyik ablak kinyílhatott, hogy Mrs. de Ropp
kiszólhasson, hogy ezt vagy azt nem szabad csinálni, vagy már ideje bevenni az
orvosságot. A kert néhány gyümölcsfáját, mint megannyi botanikai ritkaságot a
sivatag közepén, féltve óvták tőle - pedig nehéz lett volna olyan kofát
találni, aki hajlandó tíz shillinget adni egész évi termésükért. Hanem egy
félreeső zugban, jóformán elrejtve a bokrok mögött állt egy tekintélyes méretű
szerszámos bódé, amelyet már régóta nem használtak. Falai közt Conradin menedéket talált, s ez a vityilló szentéllyel
elegyes gyerekszobát jelentett neki. Meghitt szellemekkel népesítette be,
történelmi figurákkal és képzelete szülötteivel, de volt két igazi, hús-vér
lakója is. Az egyik sarokban egy tépett tollú kendermagos tyúk éldegélt; arra
tékozolta a fiú szíve minden melegét. Hátrább, a félhomályban, két részre
osztott nagy ketrec állt. Egyik fele vasrudakkal volt megerősítve. Egy hatalmas
vadászgörény lakott benne. Egy barátságos mészárosinas
csempészte be egyszer, ketreccel együtt, cserébe Conradin
sokáig dugdosott néhány ezüstpénzéért. Gonradin
rettenetesen félt a mozgékony, izmos, hegyes fogú fenevadtól, de mégiscsak az
volt a legdrágább kincse. Már a puszta létezése is titkos és félelmetes
mulatság volt: izgulni és vigyázni, hogy tudomást ne szerezzen róla a Nő, Conradin így nevezte magában a nénjét. Egy szép napon, a jó
ég tudja, honnan jutott az eszébe, a vadállatnak is kitalált egy csodálatos
nevet, és attól kezdve a vadászgörény istenné; vallássá vált a szemében. A Nő
hetenként egy alkalommal hódolt a vallásnak a közeli templomban, s magával
vitte Conradint is, de a fiú számára a templomi
istentisztelet távoli, idegen rítusnak tűnt. Csütörtökönként a szerszámos bódé
sötét és áporodott csendjében Sredni Vashtar, a hatalmas görény ketrece előtt imádkozott. Nyáron
piros virágokat, télen skarlátvörös bogyókat áldozott a vadállat oltárán, mert Sredni Vashtar isten volt, isten,
aki különös hatalommal rendelkezik a világ kegyetlen és zavaró dolgai fölött,
és amennyire azt Conradin megítélhette, a felfogása e
tekintetben. homlokegyenest ellenkezett a Nő vallásos érzületével.
Nagy ünnepein Conradin őrölt szerecsendiót hintett a ketrec elé; ennek az
áldozatnak az kölcsönzött különleges jelentőséget, hogy a szerecsendiót lopnia
kellett. Ezek az ünnepek szabálytalan időközökben követték egymást, és
általában valamilyen eseményhez kötődtek. Egyszer, amikor Mrs. de Roppnak három álló napon át rémesen fájt a foga, Conradin három napig ünnepelt, és majdnem sikerült
elhitetnie magával, hogy a fogfájás személy szerint Sredni
Vashtarnak köszönhető. Ha még egy napig tart a
fájdalom, egészen kimerül a szerecsendió készlete.
A kendermagos tyúkot
sohasem vonta be Sredni Vashtar
kultuszába. Conradin már réges-rég megállapította
róla, hogy anabaptista. Igaz, a leghalványabb sejtelme sem volt arról, miféle
szerzet az az anabaptista, de szívből remélte, hogy
valami vagány és nem túlzottan tiszteletre méltó dolog: Mrs. de Ropp volt az az alap, amelyre Conradin felépítette minden tiszteletre méltó fogalom
iránti heves gyűlöletét.
Egy idő után Mrs. de Roppnak feltűnt, mennyire leköti Conradin
figyelmét a szerszámos bódé. "Nem tesz jót neki, ha jó időben, rossz
időben mindig arrafelé tekereg" - határozta el egyszer hirtelen, és
reggelinél bejelentette, hogy a kendermagos tyúkot eladta, és már el is vitték
az éjszaka. Rövidlátó szemével Conradinra bámult, és
várta, hogy a fiú valami jelét adja dühének vagy fájdalmának, hogy aztán ő
eláraszthassa kiváló intelmeinek zuhatagával. De Conradin
nem szólt egy szót sem-nem volt mit mondania. Sápadt és eltökélt arca láttára
azonban Mrs. de Ropp mintha egy kissé megenyhült
volna: délután ugyanis pirítóst is tett az asztalra. Cbonradin
nagyon szerette a pirítóst, de gyámja csak ritkán engedélyezett efféle
csemegét; mondván, hogy árt a fiúnak; meg sok munka is van vele, ami pedig
halálos bűn a középosztálybeli asszony szemében.
- Azt hittem, szereted
a pirítóst - kiáltotta a Nő sértődötten, látva, hogy Conradin
hozzá se nyúl.
- Néha - mondta a fiú.
Conradin aznap este újítást vezetett be a ketrec-isten
hódolatának szertartásában. Miután szokás szerint elénekelte dicshimnuszait,
egy kegyet kért az istenségtől.
- Sredni
Vashtar, tégy meg nekem valamit!
Hogy pontosan mit, azt
nem közölte. Minek is? Sredni Vashtar
isten, tehát mindent tud. Conradin az üres sarokba
pillantott, majd fel-feltörő zokogását elfojtva, visszatért a másik, gyűlölt
világba.
És azontúl szobája
megnyugtató sötétségében minden éjjel, és a szerszámos kunyhó félhomályában
minden este felhangzott a keserves fohász :
- Sredni
Vashtar, tégy meg nekem valamit!
Mrs. de Ropp észrevette, hogy Conradin
továbbra is látogatja a kalyibát, és egy nap újabb terepszemlét tartott.
- Mit rejtegetsz abban
a zárt ketrecben ? - kérdezte. - Biztosan tengeri malacokat. No, majd én
kihajítom őket.
Conradin szorosan összezárta ajkait. A Nő erre feldúlta a fiú
szobáját, és addig nem nyugodott, amíg meg nem találta a féltve őrzött
ketreckulcsot. Aztán sarkon fordult és elviharzott, hogy befejezze a
vizsgálatot. Hideg délután volt. Conradinnak
megtiltották, hogy kilépjen a házból. Az ebédlő utolsó ablakából még éppen
látszott a szerszámos bódé ajtaja, a bozót végében. Ennél az ablaknál
táborozott le Conradin. Látta, amint a Nő belép,
aztán elképzelte, ahogy kinyitja a szent ketrec ajtaját, és rövidlátó
tekintetével bebámul a sötétbe, és néz a vastag szalmakötegek felé, ahol az ő
istene rejtőzik. Még képes és a szalma közé is bökdös, amilyen suta és
türelmetlen. És Conradin utoljára, átszellemülten,
még egyszer elmondta imáját. De nem hitt benne. Érezte, hogy a Nő úgyis
mindjárt kijön, arcán azzal az elégedett és megvető mosollyal, amit ő annyira
utál, és egy-két óra múlva a kertész elhurcolja csodálatra méltó istenét, aki
már nem isten többé hanem csak egy közönséges, ketrecbe dugott barna görény:
Tudta, hogy a Nő most is és mindig diadalmaskodni fog felette, és ő ettől egyre
betegebb és betegebb lesz, mert tovább kell,tűrnie a kínzásait,
zsarnokoskodását és felsőbbrendű okoskodását, egészen addig, amíg egyszer csak
már semmi sem fogja bántani, s kiderül, hogy az orvosnak igaza volt. És
veresége tudatában, elkeseredetten, hangosan és kihívóan énekelni kezdte
bukásra ítélt bálványának himnuszát:
Sredni Vashtar ment előre,
Gondolatai vörösek
voltak,
A fogai fehérek
voltak,
Ellenségei
kegyelemért könyörögtek,
De ő megölte mind!
Sredni Yashtar, a gyönyörű.
Aztán hirtelen
elhallgatott, és az ablaküveghez nyomta az orrát. A kamra ajtaja most is úgy
állt, félig nyitva, és teltek-múltak a percek. Hosszú percek voltak, de azért
teltek-múltak. Conradin a gyep fölött repkedő
seregélyeket figyelte, újra meg újra megszámolta őket, de fél szemét mindvégig
a kunyhó félig nyitott ajtaján tartotta.
A savanyú képű
szobalány bement az ebédlőbe, hogy uzsonnához terítsen. Conradin
még mindig az ablaknál állt, figyelt és várt. Lassanként éledt szívében a
remény, szeme már-már diadalittasan ragyogott, és elhalványult benne a
legyőzött türelmes és alázatos sóvárgása. Halkan, szinte suttogva, mintegy
leplezve kirobbanó örömét, újrakezdte a vérszomjas győzelmi éneket. És
ugyanabban a pillanatban végre meglátta, amire várt: egy alacsony, sárga-barna
vadállat surrant ki az ajtón, hunyorogva a sápadt nappali világosságban.
Bundáján, mancsain és a pofája körül sötét cseppek csillogtak. Conradin térdre hullott. A hatalmas vadászgörény a kis
csermely felé tartott, amely a kert végében folydogált, megállt, ivott egy
keveset, majd átment a keskeny deszkapallón, és eltűnt a bokrok között.
Így ment el Sredni Vashtar.
- Kész a tea - szólalt
meg a savanyú képű lány. - Hol van Mrs. de Ropp?
- Lement a szerszámos
bódéhoz - felelte Conradin.
Mialatt a lány a Nőt
kereste, Conradin előkotort egy pirítóssütő villát a
fiókból, és pirítóst sütött magának. Jó sok vajat kent rá, és lassú
gyönyörűséggel ízlelgetve, elnyújtott élvezettel megette. Közben hallgatta az
ebédlőajtón át beszűrődő kiáltozást. A lány ostoba, fülsiketítő sikoltozására a
konyhába tóduló emberek döbbent és hitetlenkedő kórusa felelt. Tétova léptek és
segítségért futó szapora lábdobogás váltogatták egymást, Aztán egy kis csönd
következett, majd ismét kiáltozás, zokogás, és nehéz terhet cipelő lábak tompa
csosszanása.
- De ki fogja
megmondani annak a szegény kis gyereknek?! Én ugyan nem, ha az életem függ is
tőle! - kiáltotta egy éles hang. S mialatt azok kint ezt vitatták, Conradin sütött magának még egy szelet pirítóst.
Gergely István András
fordítása
Megjegyzések
Megjegyzés küldése