Az outsider

Ülök itt a kertben az almafák alatt és a  petúniákra szálló méheket nézem. Már legalább fél órája ezzel foglalkozom. Szörnyen irigylem őket. Azt hiszem valahol mi meg a méhek végül is hasonlítunk. Valaki talán minket is így figyel. S ez a tekintet a Hamvas-féle outsider tekintete – az én méheket figyelő tekintetem, s annak a lénynek, létezőnek, vagy energiának a tekintete, amely számára én is csak egy poszméh választási lehetőségeivel rendelkezem szinte megegyezik. Ez a kérlelhetetlen, közönyös tekintet figyel engem is. Szeretném azt hinni, hogy ezt, mint ahogy az egész életem célját és értelmét is csak képzelem. De a tiszta, világos pillanataimban, amikor a  saját életem is képes vagyok ezzel az outsider-szemmel nézni, tudom, hogy ez a nézőpont valóságosabb, mint bármi, amit gondolok.

Nem tudunk magunkon kívül lenni tartósan, mindig csupán önmagunkkal foglalkozunk s másba is csak pillanatokra vagyunk képesek belelátni. S milyen reménytelennek tűnik innen nézve minden próbálkozás, hogy saját, tényleges valójukban lássunk másokat. Mindenkin csak maszkokat látok, s én is, mint egy megkonstruált portré, egy váltakozó maszkok káoszává merevedett szerepjátékos- én sem tudok önmagam maradni, csak talán ebben a kertben- amikor azt hiszem nem lát senki- talán csak ha van, az isten. De igen, amint kilépek a kertből, a szobámból azonnal kezdődik a szerepjáték. Nincs esélyünk kitalálni, hogy az a másik ember, akinek tetszeni szeretnénk épp milyen maszkra vágyik. Ez a legnehezebb az emberi kapcsolatokban, ráérezni arra, mit akar látni a másik bennünk. Legtöbbször tévedünk, és nincs idő a jóvátételre.

Sőt úgy látom, hogy az efféle hibás álarc-játékokat nem lehet jóvátenni. Mindörökre olyannak fog látni minket, amilyennek az eltévesztett maszk mutat neki, s valódi arcunkat – már ha van- már sosem fogja látni. S vajon képes lenne erre bárki, hogy valóban lásson minket? Elvárások, szerepek, maszkok és a ránk merevedett hazugság-háló nélkül? Egyre inkább úgy látom, hogy ehhez már a szeretet is kevés, ez a tekintet talán tényleg csak istené, s ha létezik isten, nem is tekinthet ránk másképp. Valahogy megnyugtat ez a gondolat. Szeretem nézni  a méheket, ahogy szorgoskodnak, s talán fogalmuk sincs róla, hogy nézem őket. Olyan csodálatosak, szinte borzongat mennyire tökéletesek, s milyen törékenyek. Néha megrázom magam, és azt gondolom, de hát ezek csak méhek, de tudom mégis alig van különbség köztük, meg az ember között. Valahogy ebben a nyár végi, szomorkásan reális pillanatban nem tűnik túl nagynak a különbség. Sőt úgy tűnik  a méhek létének mégis csak több haszna van, ha globálisan nézzük, mint az ugyanilyen tudattalan módon élő embereknek. Pedig nem tesznek semmi mást, csak mézet gyűjtenek, valamiért szaporodnak, és élnek. Élnek. Nincsenek más kárára, csak élnek. Igen, ez a különbség- a méhek igazán élnek, mi emberek pedig csak próbálkozunk.

Becca Muir: Outsider