"Ha csak két ember lenne a világon, vajon hogyan jönnének ki egymással? Segítenék egymást, bántanák egymást, hízelegnének egymásnak, kígyót-békát kiabálnának egymásra, csatáznának, kibékülnének; sem egymással, sem egymás nélkül nem élhetnének."
Bizonyos értelemben mindig csak két ember van a világon..Az ember nem tud egyszerre több emberrel törődni, ez érzelmi szempontból nem lehetséges. Mármint ha igazán mélyen szeret. Ez pedig elég ritka. Nem hinném, hogy egy emberöltő alatt túl sokszor előfordul. Úgyhogy ezeket az érzelmi kilengéseket meg kell becsülnünk, saját magunkban is. A szerelem valahol mindig a mi teremtményünk, nem baj ha a róla kialakított képet, vagy illúziót a másik nem fogadja el, vagy nem tud vele azonosulni, mi még attól láthatjuk kedvesnek, szépnek, érdekesnek, értékesnek, szeretetreméltónak, hiszen ha valahol mélyen nem lenne az, akkor mégis mit tudnánk szeretni benne..Némelyik ember képtelen elfogadni, hogy szerethető, de szerencsére nem sok beleszólása van abba, hogy a másik szereti-e. Ahogy nem tudjuk irányítani azt, hogy mi kit szeretünk, úgy azt sem, hogy minket ki szeret..és ez valahol nagyon szép, igaz elég kegyetlen dolog is egyszerre. Sajnos sosem kölcsönös, ez az egyetlen dolog, ami biztos. Legalábbis az elmúlt húsz év tapasztalatai szerint, már amióta foglalkoztat ez a téma..de rájöttem ebben az évben, hogy ez egy roppant mérgező illúzió, ennek a szellemében nevelnek fel minket, a kölcsönös szerelemben való hitben, ez vesz körül mindenhol, és minden szinte ezt erősíti bennünk - pedig sosem lehet sem egyforma, sem kölcsönös, az emberek erre képtelenek, ez a legnagyobb hazugság, amiben mindannyian rendületlenül hiszünk.
Hogy egyszer valamilyen véletlen folytán csak megtaláljuk azt az embert, akit szerethetünk és viszontszeret, ugyanúgy, ahogy mi őt...Minden ember erre vágyik. Pedig ez lehetetlen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése