Január

A gyógyszertár fölötti ablak hívogató fénye. A világ összes kukkolójára gondolok. Milyen izgalmas benézni mások életébe, micsoda perverz öröm. Látok egy szobát, a plafonon egy régi csillár, fénye árnyékokat vet a falra, régi tapéta szétforgácsolódott szélei. Vajon ki élhet odabent? Csak egy másik ember, csak egy másik homo sapiens, ha már a faji meghatározásoknál tartunk. Hiába mégiscsak érdektelen. Hideg van. Még húsz perc és nálad vagyok, most mégis nyújtanám még az időt, még nézelődnék mások ablakai előtt, még elképzelném mások életét a lezárt ablakok mögött. Még mászkálnék a sötétségben, a szeretett-gyűlölt város kacskaringós utcáin, a némaságban, ahol minden papírszemét zizegését hallani, amit arrébb lök a kegyetlenül süvítő szél. Átvonuló hófelhők az égen, a szemem sarkában a sötétség megmozdul. A sötétség hercegének alakja lassan elválik a faltól. Csak képzelődtem. A valóságban békésen üldögél valahol kertvárosi panellakásában. Csak az álmaimban látogat meg, ennyi juthat neki belőlem, a többit neked tartogatom. Most mégis, ebben a hidegben megint rám tör a menekülhetnék, mint már annyiszor. A menekülhetnék ebből a sivár, nyomorgó kisvárosból, valahova messzire, az örök fagyos, hideg jégmezőkre, begubózni a többméteres jég alá, halálra várni, csendesen, egyedül.

Ahogy haladok kifelé az ilyenkor már nem nyüzsgő belvárosból, egyre nagyobbra nő a sötét. Az árnyékok megnyúlnak, és az álmon morfondírozom, amit tegnap melletted meglepett.

  Egy üvegfúvót látogattam meg vidéken, ócska kastélyban lakott, melyet belül belepett a pókháló, vastag falai kívül mohától és penésztől nedvesedtek. Furcsa szag volt, sár és napok óta szakadatlanul hömpölygő eső szaga. Az ember orrát facsarta a bűz, amely a falakból áradt, de amint beléptem a kapun felváltotta a dohszag. Mindenütt lelógó bársonyfüggönyök takarták el a hatalmas üvegablakokból feltáruló kilátást. Nappal volt, de idebent, akár éjjel is lehetett volna, mégis számtalan mécses, gyertya világította meg az utam. Minden kivilágítva. Az üvegfúvó, egy öreg, koszos alak, megmutatta dicsekedve a legszebb szobáját, megkínált valami nem túl bizalomgerjesztő folyadékkal, majd óvatosságra intve és közölve, hogy mindenképp maradjak a fényben magamra hagyott. Én persze eleinte nem fogadtam szót. Nézelődtem, fel alá sétálva a kastély termeiben, míg egyszer csak nyúlóssá nem vált a sötétség. Hirtelen szellemalakok bukkantak fel körülöttem, s a sötétség alakjukat hamarosan áttetszőből elevenné tette. Lassan aludtak el a gyertyák, mécsesek lángja hunyt kis sorra, s én bemenekültem egy hatalmas szobába. Kétségbeesetten szólongattam az üvegfúvót, de hangom visszhangja elhalt az üresen kongó terekben. A sötétből alakok léptek elő s fenyegetően nyújtogatták felém kezüket, szinte hangjukat is hallottam. Ekkor már erősen remegett a kezem, felborítottam a legközelebbi gyertyatartót véletlenül. A sötétség egyre nőtt, fekete bársonyként vonta be a termek falait, a tükröket, melyekből halottak végtelen sora mászott elő. Nem tűntek annak, de tudtam, hogy azok. Mindannyian a feketeségből kémleltek, a fénycsóvákat óvatosan kikerülték, én pedig a padlóra eső fénycsíkokban tudtam csupán odébb lopózni. Karjukat, arcukat nyújtogatták felém, hangjuk élesen vijjogott a fejemben. Féltem. Ekkor ahogy egymás után tűntek el a fénycsíkok és én egyre inkább közel kerültem a sötéthez és mindahhoz az irtózathoz, amit magában foglalt, az egyik szekrény mellett, a sötétben, guggoló alakot vettem észre. Ő volt az. Azonnal megismertem. Fekete haja az arcába hullott, kézfejével, rücskös ujjaival próbálta eltakarni, de a hosszúkás tenyér mögül riadt, kérlelő tekintettel meredt rám. Ez több volt mint elég. Azonnal mellé léptem és elfeledtem a fénypászmákat és minden óvatosságot. 

Ekkor felébredtem. Csak álom volt. A redőny résein a valóságban besütött a hold, te mellettem szuszogtál, olyan megnyugtatóan és súlyosan, ahogy csak te tudsz, és olyan békés volt minden, mintha az egész világ minden boldogsága benne lenne egy kósza lélegzetvételedben. Ilyen álmot senkinek sem kíván az ember. De ez az egyetlen dolog, amit nem tudunk irányítani. Minden mást eltüntethetek, és uralhatok, és újrakezdhetem ezt a felelőtlen  játékot, amiről tudom, hogy az ember elkerülhetetlenül belebukik végül. Mégis miben reménykedem? Nem tudom, de jó hozzád hazamenni.

Lionel Lindsay : Sea Wind, 1910