Álom

Álmomban csend volt, talán egy nyári délután, a potonyi nappaliban voltunk, a redőnyök leeresztve a hatalmas üvegablakon, de a terasz felől dőlt be még így is a fény,  s a levegőben táncoló fénypászmák, ahogy szoktak csillogtak a lemenő nap fényében. Rám mosolygott - azzal a hirtelen szétterülő mosollyal, ahogy csak egyszer mosolygott rám a valóságban, és egészen olyan volt, mint amikor megismertem, a szőkésbarna, vállig érő hajával.. zöldes-kékes szemeivel, a kutakodó kíváncsisággal a szemében..

-Hát te meg mit mosolyogsz?- kérdeztem.

-Semmit- mondta, és előkotort egy  régi fényképet a kupacból, ami az asztalon hevert..

-Mégis mit? Mondd már.- kérleltem.

Rám nézett, de már nem mosolygott, elkomolyodott.

-Csak olyan aranyos vagy ezen a képen.

A képen én voltam, talán az első macskámmal, kislányként, a kép szélei már kiforgácsolódtak, megbarnult, és foltos lett, de határozottan én voltam a képen.

A következő pillanatban felébredtem és azt gondoltam, nincs is ilyen kép rólam.

Aztán eszembe jutott, hogy már sosem fogok elmenni vele ide. Aztán meg arra gondoltam, fogalmam sincs mi lehet vele és hogy rettenetesen aggódom érte...mindig. Hogy hiányzik.

Aztán azt gondoltam, hogy annyira valóságos volt ez az álom, mint egy pillanat egy párhuzamos valóságból. Egy igazi ajándék, amiről tudom, hogy sosem fog megvalósulni, de ezek szerint legalább elképzelni el tudom, sőt természetesnek élem meg. Mert olyan természetes volt, hogy ketten vagyunk valahol és fényképeket nézegetünk, mintha világéletünkben csak ezt csináltuk volna...