John Fowles – A francia hadnagy szeretője című regényéről
John Fowles eme regényét az irodalmárok általában háromféleképpen közelítik meg. Ez a három út a regény öntükröző próza, a klasszikus realista regényirodalom illetve a histográfiai metafikció felőli értelmezését jelenti. Az általam is igen kedvelt magyar irodalomkritikus Bényei Tamás szerint ez a regény elválaszthatatlanul összefonódik a posztmodern irodalom fogalmával és kulcsszövegnek tekinthető. A regény metapoétikai sajátosságai miatt leginkább a histográfiai metafikció által kijelölt fogalmak felőli elemzés tűnik a legkézenfekvőbbnek. A histográfiai metafikció leghangsúlyosabb jellegzetességei a regényhagyománnyal való párbeszéd, a történelem szerepe, a történelmi múlt elbeszélhetősége, a múltról való narratív tudás tematizálása és a történelem nyelvi beágyazottságának és az erre való állandó reflektálásnak a hangsúlyozása.
A francia hadnagy szeretőjében Fowles a Viktória korabeli angol társadalom rekonstrukcióját és konstrukcióját (a megkonstruáltság-jelleg ugyanis domináns) végzi el; hangsúlyozottan Hardy és Thackeray stílusában imitálja a korabeli angol prózát és a korabeli angol társadalom élénk és rendkívül szórakoztató természetrajzát adva kelti életre a kor jellegzetes alakjait: az arisztokrata úriembert, a felemelkedett polgárságot, kereskedőket, orvosokat, ügyvédeket, vidéki arisztokráciát, kisvárosi alakokat, vénkisasszonyokat, cselédséget és az emancipáció halvány előfutárait, a társadalomból kivetett nőket. A Tennyson, Elliott, Marx, Darwin és Hardy mottók által kijelölt gondolati struktúrák szerepe jóval túlmutat a fejezetek hangulati megalapozásán, a cél az, hogy egy adott kulturális hagyományba és helyzetbe ágyazzanak bele minket olvasókat, hogy miközben a szöveget olvassuk mi is Viktória kor szereplőivé váljunk, mint egy időutazásban. Az elbeszélő a viktoriánus regényírásra jellemző mindentudó narrátor pozícióját veszi fel (időpont, hely és témamegjelölés mindenre kiterjedő részletességgel) de ezt a pozíciót folyamatosan aláássa megkérdőjelezve a narrátor mindentudását, sőt a történetnek az elbeszélhetőségét is. A szereplők szabadsága a narrátortól függetlenedve központi kérdéssé válik és az olvasó szabadságának problematikájába torkollik – a történetnek három vége van és olvasóként mi döntjük el, hogy melyiket akarjuk elfogadni.
Két érdekes irodalomelméleti fogalom kerül előtérbe. Az egyik a metalepszis (Genette és Dorit Cohn) ami akkor fordulhat elő a posztmodernben, amikor az elbeszélő szereplőként bekerül a történetbe, azaz beleírja magát a regénybe. A regényben két példa is van erre a jelenségre: az egyik, amikor Charles ül a vonaton és beül mellé a fülkébe egy nem túl szimpatikus szakállas figura aki szúrós szemmel nézegeti őt ( ez a tolvajnak tűnő alak a narrátor!:); a másik amikor a regény végén ugyanez a figura kezében zsebórával sétál a Rosetti-ház előtt ( amelyben épp Charles és Sarah nagy találkozása zajlik egyébként) és a szakállas alak (Istent játszva!) visszaállítja az órát 15 perccel, amivel a regény idejét állítja vissza; bizonyítva ezzel, hogy a regény olyan megkonstruált világ amiben az idő is manipulálható. A másik fogalom a confessio, ami alatt az igazság kitermelési stratégiáját értjük. Ez a helyzet – a titok elárulása - általában egy ránk kényszerített beszédhelyzetben zajlik, két szereplő szükségeltetik hozzá: egy beszélő (itt Sarah, akinek rendelkeznie kell egy titokkal, amit fel akar tárni) és egy hallgató (Charles, aki kíváncsi erre a titokra, hallgat-meghallgat, büntethet és kritikusan viselkedhet, de mindenképpen megajándékoz a feloldozással). Ez a mechanizmus a regényben egyébként érdekesen alakul: Sarah kezdeményez, és tulajdonképpen ráerőlteti Charlesra a hallgató szerepét, kezdetben ennek ellenére Charles van hatalmi pozícióban, de végül Sarah fogja őt rabul ejteni. Az már csak hab a tortán, hogy a regény vége felé kiderül, hogy nem is volt „titok”, illetve, hogy ez a titok azért kell, mert ez a Sarah által megkonstruált és valójában általa el sem követett bűn az egyedüli út a korabeli társadalom hagyományosan merev kereteiből való megszabadulásra. Végig két fogalom mentén alakul a történet, az egyik a személyes szabadság és a szabad akarat problémája (amivel mindkét szereplő szembesül és a maga módján mindkettő megküzd a kor merev erkölcsi kereteivel s ezáltal szabaddá, azaz modern emberré válik); a másik a rejtély - az élet értelme- az enigma megfejtésére irányuló törekvés. Mindkettő legszorosabban Sarah alakjához kapcsolódik. Sarah, ahogy az elbeszélő nevezi az a „szfinx”, amit Charles meg akar fejteni és aminek a megfejtésére irányuló kísérletei sorra kudarcot vallanak, de mégis ezek viszik előre a történetet. Sarah az a titok, aminek a birtoklása, az elvesztése és az újramegtalálása során Charles saját magát is felszabadítja, megérti és túlhaladja. Maga az elbeszélő is bevallja, hogy ő sem tudja megismerni Saraht, Charlesnak sincs erre lehetősége, Sarah definiálhatatlan, megismerhetetlen, ellenáll mindenféle interpretációnak, szabadságával, öntörvényűségével, kiszámíthatatlanságával az új kort, az új embertípust, az elbeszélő saját korát a posztmodernt (1969-et pontosan, mert ekkor írta Fowles a regényt) képviseli. De ugyanakkor jóval túlmutat ezen is: Sarah az az enigma, amivel mindannyian egyszer találkozunk életünk során; azt a másik embert képviseli, akit szerettünk, akit elvesztettünk, akit mindenkinél jobban meg akartunk érteni.
„Mikor fogom végre megérteni a példabeszédeidet?” – kérdezi Charles, de ahogy ő sem kap választ a regényben, úgy mi is csak találgathatunk megérthető, megismerhető-e egy másik emberi lény és ha igen, akkor mennyire.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése