A pikk dáma

 „Ha távol vagyunk szerelmünk tárgyától, olyankor mennél élénkebb a vonzalmunk, annál inkább úgy látszik urai vagyunk érzéseinknek, mert a szenvedély egész erejét, amely azelőtt kifelé irányult, most befelé fordítjuk, de milyen könnyen és milyen gyorsan kiragad bennünket tévedésünkből, ha az, akiről azt hittük, hogy nélkülözni tudjuk, egyszerre megint nélkülözhetetlenül előttünk áll.”

(Goethe – Vonzások és választások)

Végül is miért ne lehetne reménykedni benne, hogy azt, akit azelőtt sosem láttunk, többet valóban nem is fogjuk látni. Miért ne lehetne azt remélni, hogy elég nagy és széles ez a világ, és ez a város ahhoz, hogy két ember soha többet, még csak véletlenül se találkozzon benne.

Hogy az, aki miatt álmatlanok az éjszakáink, és nyugtalanok a szabad perceink ne kerüljön többet az utunkba. Miért ne érezhetnénk magunkat biztonságban, a jól működő, kellemesen unalmas világunkban, amibe nem szólhat bele a kiszámíthatatlan. 

Elképzelem az életemet, amikor még fogalmam sem volt róla, hogy létezik. Amikor még úgy tudtam végigmenni ezeken az utcákon és tereken, hogy nem gondoltam semmire, legfeljebb arra, hogy már megint itthon vagyok. Milyen jó volt nem is sejteni, hogy ilyen is van, mint ő. Még mindig nem értem miért volt ilyen hatással rám, miért érint olyan érzékenyen ez a dolog. De minden megváltozott. Talán az a baj, hogy öregszem és túl nagy jelentőséget tulajdonítok a jeleknek. Túlságosan hiszek a sorsban és a csodákban és abban, hogy a megérzéseimben nem szoktam tévedni. Mindez több mint szomorú.

Mindig utáltam a kártyajátékokat, de azt hiszem, az élet mégis csak egy kártyajátékhoz hasonlít a legjobban. Az ember bizonyos pillanatokban azt hiszi, hogy most nála van a pikk dáma, de aztán megfordítja a lapot, és rájön, hogy csak egy üres lapot szorongat és hogy már megint csak nézője volt valaminek, amit valóságnak, vagy életnek hívnak, és hogy megint kívül maradt a világot irányító lényegen.

Mégis miben reménykedem? Hogy olyan kegyes lesz hozzám az élet, hogy soha többet nem fogom látni? Igen. Hogy elfelejthetem az egészet? Igen. Hogy azt tudom hazudni majd magamnak, hogy nem várom minden percben, hogy szembejöjjön velem az utcán? Igen. Hogy elhiszem majd, hogy ha szembejön képes leszek elmenni mellette, mintha nem is ismerném? Igen. Hiszen nem is ismerem. Nem ismerem.

(2011, Pécs)